Úton

Keresem az utam,
friss, nyugtalan vérrel,
s ezernyi közt, hogy megtaláljam,
társulok hűséggel, reménnyel,

hisz szegélyükön orvul les; veszély,
csábít, s ingerel, oly utat ígér,
min nem létezik aljas göröngy,
mi bokám, s nyakam törhetné.

Ám jég-tükör simaságán,
hol az Ember súlytalan lép,
nem tűnik-e el tova mind,
mitől a világ gondtalanul szép?

Vagy, mi út néven döng léptei alatt,
melyen akár holtáig is gőgösen járna,
ki mondaná meg szemébe,
hogy az már a pokol tornáca?

Keresem hát az utam
– a leggöröngyösebbet –,
s, ha rajta járva el is buknék:
fakasztva vérző sebet térdemen,

tudnám, hogy könnyeim mindhiába
hullatnám a helyes úton járva,
– ma köd lepte tája nyög ugyan –,
ám holnap eltűnik az élet akadálya.