A költőnek halni kell

/József Attilához/

Nem hagytál utódot,
ki művedet folytathatná.
Mócsingos koncon marakodik
mind, magányos árvák.

Nem nevezted meg, ki
majd trónodon méltán követ.
S hordaná szét most mind,
emlékedet, mint a töltéskövet.

De honnan tudhatná,
mily sajgó bír lenni a nyomor?
Mikor éjt-nappallá téve
dallamot fojtva kong a gyomor.

S, honnan tudhatná,
mily emésztő bír lenni a bánat?
Mikor fejük felett tiporva
vigalomban dagonyázva kelnek-járnak.

S, hogy halni kell!
– áldozva a sok-sok éveket –,
Hogy a büszkeség töltse el
a vakbuzgó, gyarló szíveket.

...

Halni kellett.
Hát haltál is örömest!
Mert a költőnek halni kell,
hogy a századok olvassák, a verseket.