tétován kereng a Hold
éji mezején
útját övezi fénnyel lyuggatott
időtlen sötét
s ő búsan tekint alá
az álmok idején
gyászolva néma csöndben
sápadt karja nehéz
sürgetné lázasan
a holnapot
hívná könnyű szóval
helyébe a Napot
s maradna még kicsit
egyszer volt mezején
bűvölve szemlélné
a színekben élő fény erejét
s burkolózva fénysugár paplanjába
majdan soká megpihenne
hogy a tündöklő nappalnak
ne ő legyen veszte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése