Zajtalan susognak a lombok

Összegyűlt hát a Gyásznép
magas, tar lombok alatt.
Egy-szín ruhájuk vonja feketébe
 az egyszer volt zöld dombokat.

Egy gödröt állnak körbe mind,
mely mély sötét, s rideg.
Egymástól méltó távolságot tart,
szemükben félelmet villant a gyűlölet.

Temetni jöttek, s könnyüket hullatni.
Hangozzanak az ő kedvükre most a szavak!
Vigasztaló énekük szüntelen szól:
felettük szorgosan kárognak a varjak.

Valaki hirtelen eszét veszti, (ki tudja, mitől?)
mire felmorajlik a fekete tömeg.
Egy pillanat, s a másik vérére, húsára éhezve,
tomboló dühvel mind egymás torkának esnek.

Törik a csont az ököl alatt,
serken a vér, s a földre hull,
forr a gyilkos vad harag
mérgének sarában dagonyázik a millió

Ők így temetnek!
Temetik a Fuldoklót, ki hiába eleven még,
kapálózni, életéért küzdeni már gyenge,
míg koporsószögén utolsót csendül a fém.

S eközben a tar lombok zajtalan susognak,
ágaik közt könnyezve fütyül a szél,
majd tovább oson hangtalan,
talán más földön keres reményt.