Néma zaj

vöröses lánggal izzik
a hajnal a város fölött,
míg a Néma Zaj léptei
sóhajtanak a házak között,

hol magába öleli a fény
az elmúlt éjszakát,
mi álmában emlékezik,
s dédelgeti mámorát

jöttére minden szívben
elhal a fájdalom-dal
a jövőt fürkészni,
csak ennyit akar,

míg új nap, új év virrad,
mit az idő szüntelen hajt,
s ő, szunnyadó sorsok szülte
új reményt szorgosan arat,

mit bőkezűen hint szerte
az alvó város fölött,
majd léptei hirtelen
elvesznek a házak között

s nyomában nem marad
semmi más,
csak könnyű leheletű,
ébredő látomás

Amikor alszol

Bőrödön fényével játszik a Hold,
ahogy az álom szelíden átkarol.
Szép arcod a párnán megpihen,
s körénk áhított békét hint a csend.

Egyre távolodik tőlünk a nappalok zaja,
az élet fájó-keserűen csengő dala,
s, míg fekszem melletted hangtalan,
csak szerelmem lobog féltve, zajtalan.

Lélegzeted lassú, lágy dallama,
s a némán megnyugvó harmónia
gyengéden ringatják el lényemet,
mire színét veszti minden értelem.

Majd emlékképbe zárul e pillanat,
s vele együtt a láthatatlan mozdulat,
mivel érintem gyönyörű szívedet,
míg mellettem békésen lebeg.

Az ember egymagában

házak sora roskad a friss hó alatt
belőlük alig hallhatóan suttog a kárhozat
köztük visz utam valahová
körül vesz, átitat mindent bánat és magány

szembe jönnek velem  közömbös arcok
keserű életek, elvesztett harcok
szólnék hozzájuk, de hangom megremeg
a közönyt a szánalom nem állítja meg

ezer éven át sajoghat, vérezhet a szív
nincs érzés, hit, indok mi minket összehív
csak a gyűlölt félelem
mi hamuként borít minden életet

és ahogy lépteim alatt ropog a hó
érzem az ember a világgal szemben mily apró
legyen bár dédelgetett kincse hit, s remény
egymagában küzdenie ellenük, értük, kevés…

A XXI. század gyermeke

Ismered jól a harag fájdalmát,
a gyűlölet cseppjeit rég beléd oltották.
Míg bezárul feletted a szürke külvilág,
kék fényben izzik a gyártott valóság.

Páholyból nézed, hogy megmondják, mi jó neked.
Cserébe semmi, hogy hangod, hited, akaratod feledd.

Kényelem és puha biztonság,
tárgyakból épült ragyogó hazugság,
megvásárolható szellemi szabadság,
s precízen irányított gondolatiság. (Várnak rád)

Te meg páholyból nézheted, míg életed csendben ellebeg.
Ellene ne tégy semmit, csak hangod, hited, akaratod feledd!

Karácsonyra

Ma távol maradnak
a gondok, s bajok,
míg sápadt fényben
izzanak az otthonok.

Ma vidáman csengnek
köszöntők, s dalok,
mire az érzés a szívekben
lüktetve ragyog.

Roskadásig terítve várnak
ünnepi asztalok,
hol együtt vigadnak
kicsik, s nagyok.

A díszes fa alatt sorakozik
az ajándék sokadalom,
s az időt sürgeti,
űzi a remegő izgalom.

A család ma végre egybegyűlt,
ez a pillanat, amit egymásra szánt:
meghitt beszélgetés, nevetés
kovácsolják az összetartozást.

Az ünnep láttára hát
Földre száll a Varázs.
Őrizzük meg féltve,
egész  évre e csodát!

Csak te vagy

Máztól fénylő otthonodban
gyakori vendég a csend,
hisz cinkosul kényelmet nyújt
a tárgyak sorába zárt rend.

Gyönyörű ívű homlokodon
árkokat mélyít a Hold,
ahogy rideg testű éjjeleken
a magány hűen átkarol.

Arcodra mosolyt ölt a félelem,
míg elmúlt éveiden titkon elmerengsz:
Bőven fizetve minden érzelem,
a lét felszínén súlytalanul lebegsz.

S, értetlen tekinteted mögött
elszántan egyre küzd az indulat:
Miként lehet, hogy magadnak,
egyedül csak te vagy?!

Hazatérés

Neonfényben úszó kilométerek
magukba zárják a múltat, jelent.
Űzve gördülő kerekek
visznek egyre közelebb
hozzád.

Vánszorgó hónapok ködfátyolán
áttűnik, élesedik a vágy.
 Tovasuhan a várakozás,
s jövőt fest elém a változás.

Kívülről szemlélem a pillanatot,
ahogy jöttemre lelked felragyog.
S kitárt karokkal, remegő szívvel
súgod szerelmed a széllel.

A testem sietve az úton jár,
de a lelkem régóta otthon vár,
hol mögöttünk halkan kattan a zár,
hogy időtlenig láncoljon
hozzád.

Keresem

Városok, emberek mögöttem
vajon várják-e még jöttömet?
Tudják, érzik-e
a fájdalom-éveket,
melyek a távolból
követnek még ma is
nap-nap után
szüntelen.

Értük
voltam vétkes,
voltam asszony,
néha nappal,
néha alkony.
Kerestem,
nem leltem a dalt
sem felszínen,
sem, hol az ész akar.

Szerelmek, csókok mögöttem
egyre vágyom még jöttüket.
Tudom, érzik
a sóvárgó éveket,
melyek a távolból
kiáltanak még ma is
nap-nap után
szüntelen.

Értük
vagyok vétkes,
vagyok asszony,
néha nappal,
néha alkony.
Keresem,
merre lett a dal,
tán meglelem a mélyben,
hol a szív akar.

Add tovább

A falon
Erőszak, Nyomor és Fájdalom.
Áthatolnak tudaton, minden-napon.
Egymás szemében
a rágalom
vajúdva szül gyilkos dühöt, haragot,

ahogy falról-falra
vándorol.

Ellenük mit tehetsz?
Csak bámulod, hogy
a Kegyetlenség vérben hentereg.

Add tovább,
így lesz jobb neked,
áltasd magad
egész nyugodtan,
ennél többet nem tehetsz,

és az Erőszak, Nyomor, no meg a Fájdalom,
kóborolnak tovább, majd más falakon…

A festmény

Egy nap a diák büszkén mutatta tanárának a festményét: tájkép volt, idilli…
A tanár nézegette a művet. Távolabb ment a terem legvégébe, onnan vette szemügyre a képet.
– Hmm… – dünnyögött.
A diák feszülten figyelte tanára minden rezdülését, de az arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni.
– Talán nem jó? – kérdezte félszegen.
A tanár nem felelt, csak kezébe vette az ecsetet, majd a fehér festékbe mártotta.
– Ez a hegy túl magas – és egyetlen ecsetvonással eltűntette a Kékest.
– Ilyen színű föld pedig nincsen – fehér hómező törölte el az Alföld érett kalászait.
– Meg áll az eszem! Ez meg mi akar itt lenni? – dühödten járt az ecset a Balaton vizén, jégbe fagyasztva azt.
A diáknak összeszorult a szíve, de nem szólt, némán figyelte, ahogy a festménye eltűnik a tanár ecsetvonásai alatt.
– Ez itt milyen állat akar lenni? – kérdezte egyre ingerültebben a tanár.
– Egy sas – csuklott el a diák hangja.
– Még hogy sas? És mi az, amit a csőrében tart? – arca egyre vörösebb színben játszott a felindultságtól.
– Egy lobogó – suttogta a diák.
A fehérbe mártott ecset kíméletlenül mázolta a feledésbe a piros, fehér, zöld lobogót…

Egy pillanat otthon

Minden oly más,
mégis oly ismerős:
a szürke falú, néma házfalak,
bár néhány megszépült
a sok hosszú év alatt...


Álltam a kopott kapualjban,
az agg bérház időtlen méltóságával
magasodott fölém -
szívemet megrohanta
milliónyi régi emlék,
majd, mi apadó kútba
ontaná cseppjeit
csordulásig telítette meg lényem.


Tenyerem a rozoga kapufán -
mi oly meleg, mégis élettelen,
a múlhatatlan idő ígéretével
szólt hozzám,
s a közös pillanat
elsuttogta a féltve óvott titkokat:
-Bárhol is járjak, mindig itt lesz
valóm egy részének otthona.


Majd távozó lépteimet elnyelte
a város könyörtelen zaja.

A Héja és a Gerle

Szépséget nem rejtő
szürke tollazat testén,
két suta szárny,
mi nem hasít tág eget.
Gúny és nevetség tárgya
az erdő lakói közt,
pedig Gerlének született.
Hangja, mint a sziklát verdeső
kétségbeesett acél;
bujdosás és némaság,
mire ítélte a félsz.
Ám egy nap
titkos rejtekénél
hirtelen szárnysuhogás,
s leszállt elébe
a fenséges égi király.
Látta, mint a Gerle
egyre búslakodik,
szíve tán megenyhült,
így kedvesen szólt oda neki.
Remegve, szégyellve
a Gerle csak hallgatta,
mint a Héja
ontotta szívébe
a mézzel telt szavakat;
Ígért neki: szerelmet, dallamot, s kék eget,
míg a Gerle szívének mélyén
a remény ébredezett.
Tétován tárta ki szárnyait
s a biztatásra, mely sürgetett,
hátára kelt a szélnek;
lelke hirtelen újjá született.
A Héja buzgón csábította
egyre fel, magasabbra,
s a boldogságtól a Gerle
gyönyörű dallamra fakadt.
Ámulva nézte az erdő, mint súlytalan
a fellegek közt ring,
s áhítva itta a szív dallamát,
mit a szerelem oly bőkezűen hint.
Ám az árulás jön, hisz jönnie kell!
A Héja hirtelen szárnycsapással fölébe kel,
s éles karmai kíméletlen hasítja,
tépi, marcangolja, szakítja
a még lüktető, védtelen testet:
halálsikoly,
s a vérben úszó Gerle
ernyedten a földre hull,
hol utolsót még dobban a szíve,
majd szolgál az áruló
ünnepi lakomájául.

...

…

még fekete-éji köntösükben
állnak az égbe nyúló fenyők,
ám a horizonton már dereng
az ébredező fény,

s kétellyel terhes lelkem
némán vár:
talán érintése egyszer
engem is elér

Hitvány szerető

árulással szennyezett lelkében
fészket rakott már a kétely, s a félsz,
pedig Megannyit szeretne még,
ám az idők során ajkai közt méreggé vált
a legnemesebb bor,
melynek keserű íze mindent – szerelmet, vágyat, hitet
elenyészt

s, így a földi gyönyörök kapuján
eszét vesztve – szívét áldozva,
mindhiába dörömböl,
mert kétségbeesett ölelése: hideg acél,
s elszáradt lelkének börtöne
csupán fájdalmat oszt, fakaszt,
boldogságot tőle más
már nem remél

(marad hát annak,
minek teremtették:
szürke messzeségbe vesző
szerelmet mindhiába kergető
hitvány szerető)

Pajzánságok kicsiny tárháza I.

eleinte lassú, tétova,
kíváncsi, fürkésző érintés, mi
végig siklik a bőrsimaságú téren,
hol dombokra hág, s völgy alá száll,

ám sürgetőn követi éhező vágy:
nyelve hegyén kívánja érezni ízét,
csak habzsolni, falni, bekebelezni
a szerelem meredő oszlopát,
mit majd dicsőít magasztosan,
amint a test szentélyébe fogadja,
s a kéj sikoltva felkiált,

míg nemes vadként vágtat
elérni legmagasabb csúcsait,
hol majd eszét vesztve atomjaira hull,
hogy a szerelem nedves mezején
mámorban andalogjon
s dúdolva ringasson el

A harag könnyei

fojt
kínoz
gyötör
s ítél:
hallgatásra
a félelem
hazugsága,
hangom töri
s kedvesen legyint
a Dilettáns,
ki terhét a lelki- ismeretnek
bőkezűen
osztja rám:
más feje kerül a porba,
ha nem fog rajtam
a némaság

s, hiába mit sem érnek,
gyűlnek, bennem egyre gyűlnek,
s loholva, vágtatva űznek,
a harag könnyei…

fojt
kínoz
gyötör
s ítél:
halálra
a közöny
árulása,
hangom töri
unottan legyint
a Tömeg,
ki terhét a lelki-ismeretnek
szavakban
igen jól ismeri,
ám féltve a portól
szép fejét,
az Igazság felett
inkább eltekint

s tudom, hiába gyűlnek,
el mit sem érnek,
míg Innen
végleg
el nem űznek
a harag könnyei

Cseppkövek

Szív-mélyi vágyak barlangjában,
hol ritkán cikázik a fény,
ott nyújtózunk egymás felé –
te meg én.

Te ott fenn, én itt lenn
vágyunk,
s várunk
mi néma cseppkövek:

egymást elérni,
úgy kapaszkodni,
idő próbáját kiállni –
te ott fenn, én itt lenn.

De hirtelen halk moraj,
mélyről hangzik:
előbb suttogás,
majd éles robaj,

s titkos szentélyünk
sikoltva hasad –
por a szikla,
majd néma csend.

S itt lenn –
mi cseppkövek
vágyunk, várunk,
s maradunk csepp kövek.