A Héja és a Gerle

Szépséget nem rejtő
szürke tollazat testén,
két suta szárny,
mi nem hasít tág eget.
Gúny és nevetség tárgya
az erdő lakói közt,
pedig Gerlének született.
Hangja, mint a sziklát verdeső
kétségbeesett acél;
bujdosás és némaság,
mire ítélte a félsz.
Ám egy nap
titkos rejtekénél
hirtelen szárnysuhogás,
s leszállt elébe
a fenséges égi király.
Látta, mint a Gerle
egyre búslakodik,
szíve tán megenyhült,
így kedvesen szólt oda neki.
Remegve, szégyellve
a Gerle csak hallgatta,
mint a Héja
ontotta szívébe
a mézzel telt szavakat;
Ígért neki: szerelmet, dallamot, s kék eget,
míg a Gerle szívének mélyén
a remény ébredezett.
Tétován tárta ki szárnyait
s a biztatásra, mely sürgetett,
hátára kelt a szélnek;
lelke hirtelen újjá született.
A Héja buzgón csábította
egyre fel, magasabbra,
s a boldogságtól a Gerle
gyönyörű dallamra fakadt.
Ámulva nézte az erdő, mint súlytalan
a fellegek közt ring,
s áhítva itta a szív dallamát,
mit a szerelem oly bőkezűen hint.
Ám az árulás jön, hisz jönnie kell!
A Héja hirtelen szárnycsapással fölébe kel,
s éles karmai kíméletlen hasítja,
tépi, marcangolja, szakítja
a még lüktető, védtelen testet:
halálsikoly,
s a vérben úszó Gerle
ernyedten a földre hull,
hol utolsót még dobban a szíve,
majd szolgál az áruló
ünnepi lakomájául.