Az ember egymagában

házak sora roskad a friss hó alatt
belőlük alig hallhatóan suttog a kárhozat
köztük visz utam valahová
körül vesz, átitat mindent bánat és magány

szembe jönnek velem  közömbös arcok
keserű életek, elvesztett harcok
szólnék hozzájuk, de hangom megremeg
a közönyt a szánalom nem állítja meg

ezer éven át sajoghat, vérezhet a szív
nincs érzés, hit, indok mi minket összehív
csak a gyűlölt félelem
mi hamuként borít minden életet

és ahogy lépteim alatt ropog a hó
érzem az ember a világgal szemben mily apró
legyen bár dédelgetett kincse hit, s remény
egymagában küzdenie ellenük, értük, kevés…