Hitvány szerető

árulással szennyezett lelkében
fészket rakott már a kétely, s a félsz,
pedig Megannyit szeretne még,
ám az idők során ajkai közt méreggé vált
a legnemesebb bor,
melynek keserű íze mindent – szerelmet, vágyat, hitet
elenyészt

s, így a földi gyönyörök kapuján
eszét vesztve – szívét áldozva,
mindhiába dörömböl,
mert kétségbeesett ölelése: hideg acél,
s elszáradt lelkének börtöne
csupán fájdalmat oszt, fakaszt,
boldogságot tőle más
már nem remél

(marad hát annak,
minek teremtették:
szürke messzeségbe vesző
szerelmet mindhiába kergető
hitvány szerető)