Irigye vagyok

Félhomályban
az ágyad szélén ülve
zoknidat foltozom.
Gondolatban asztalodon
a tányért,
hússal töltöm
gazdagon.
Figyelem némán
szendergő álmod...
Álmod, hogy Hiteled nincs,
legyen!
S tudom,
kérlelhetetlen zúdulnak ránk
vakító nappalok,
köztük kacéran járva
a len-színű mosolyok,
miknek irigye vagyok...

Zörgő kóró közt

Zörgő kóró közt

rózsa voltál,

mi lázasan ontotta illatát

tövistől mart bőrömre.

Balzsamos gyógyírként

emeltél szédítő fellegekbe;

szárnyakon. Hattyúszárnyakon.

Hisz, míg te rózsa voltál,

hattyúvá lettem

az ében hollók között;

fehéren, tisztán izzó

naiv szülemény,

mit ujjad egyetlen intése

szolgává tett Vénusz templomában!

Szolgává,

ki önfeledten emelte ajkához

a szerelem méregpoharát:

Enyhülést várva,

feloldozást,

halált...

Bárcsak gyűlölnélek

Végtelennek tűnő napnak végén
hűvös paplanom alá bújsz,
körém fonódik két, erős karod,
így nyújtsz meleg biztonságot,
míg nevemet dúdolod.
Én mégis vágyom
rád zúdítani mind, mi nappal ért:
a félelemtől dühödt haragot.
S te egyre csak ringatsz, súlytalan álomba ringatsz...
Bárcsak ne szeretnélek jobban,
mint szeretem önmagam!

Elgyötört elmém ködös képei közt
vakító fénnyel tör utat magának a kétely,
mi könyörtelenül regnál szívemen,
míg eltöröl minden vélt bizonyságot,
amint éles hangon rám rikolt.
S én vágyom
rád zúdítani mind, mi éjjel ér:
a félelemtől rettegő haragot.
Mégis egyre csak ringatsz, néma álomba ringatsz...
Bárcsak ne féltenélek jobban,
mint féltem önmagam!

Orcámra mosolyból fest álarcot
szelíd ujjaival  a hajnali pír,
míg paplanom féltve őrzi tested puha melegét,
miután mögötted ajtóm csendben zárul;
s magaddal viszed a gyenge nőt, a szerelmes asszonyt, a csacska gyermeket:
mind, mi én vagyok.
S én ordítani, üvölteni, sikoltani vágyom
a félelmet, dühöt, haragot.
Emléked egyre csak ringat, keserű álomba ringat...
Bárcsak gyűlölnélek!
Jobban, mint önmagam.

Csodapalota

Ha szemedbe nézek,
látom a gyermeket;
szurtos arcát, lehorzsolt térdét,
ki fagylaltot nyal egyhúszért
a sarki bisztró kertjében...

Látom az első csókot,
mit nem tőlem kaptál,
s a könnyeket,
mik némán hulltak
a lelked szirtjeit öntözve
a sok bánatért, s váltak
igazgyöngyökké,
míg megtanítottak szeretni
önmagad!

Nézem, ahogy ágyamban alszol,
hol elméd békét talál,
gondon olyankor nem zakatol,
mi homlokodon halvány árny csupán,
s gyengeségében képtelen űzni át
az éjen
az álmot.
Az álmot, mit ha rád nézek,
látok;
azt a csodapalotát,
hol nem talál rám
a világ.

Hová tűnnek a csillagok?

Mikor mögötted ajtó zárul,
résén még beoson mellém
a sűrű csend, mi
hívatlan vendég,
mégis székedbe ül,
s én csak bámulom erőtlenül.

Ujjával int,
s falainkon megnyúlnak a
néki engedelmes éji-árnyak.

Köztük idegenként
elveszve, én vagyok.

Kérdésemre egy se felel:
- Mikor elmész, hová tűnnek a csillagok?

Nirvána

vonj körbe magaddal
illatod szője be
elmém minden rejtett
apró zugát
legyen szememnek
bőröd sápadt fénye
káprázó látomás
forró ízű csókjaidban
lelkem hamvadjon örömest
combjaid közé zárt
tomboló lángok közt
feledje önmagát e test

Bár temethetném!

Múltamat feledni, hogyan is tudnám?

Mi érlelt szűzi tisztaságból

bölcs bolonddá,

ki mára lettem.

S arcai: a szürkülő árnyak,

mint folyónak cseppjei,

részemmé váltak,

míg fakasztottak lelkemből kacajt,

s néha keserű könnyeket.

Ó! Könnyek.

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár feledhetném!

Jelenem szeretni, hogy is ne tudnám?

Mi ringat csendben, néha távol

a világ bűzlő, rothadt szagától,

miként hangodra andalog.

S én csak élni, csak élni vágyom,

hinni, hogy nem csupán álom,

még ha fakaszt is fájó könnyeket,

melyben kacaj bújik meg,

mikor látom jöttödet.

Ó! Könnyek

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár ne szeretném!

Jövőmet temetni, hogyan is tudnám?

Mi incseleg, játszik velem:

szép szavával, illatával

körbelengi képedet,

miként őszes fejemre majdan

te szórod az életnek balzsamát,

hogy könnyek helyén,  édes kacajjal köszöntsem,

mikor ajtómon kopog, a rút a halál.

Ó! Könnyek.

Zsarnok könnyek,

mik szemed sarkán megülnek…

Bár temethetném!

A tükör

Régvolt fénye ma már csak emlék,

csillogott benne a megannyi arc.

Vágyták maguknak sóvár, éhes szemek,

s ő prédájukká lett, míg érte dúlt a harc.

Menekült előlük hátrahagyva lényét:

Ragyogjon számukra más!

S megbújt reszketve, mint a gyermek,

kire éjjel ront  a rémes látomás.

Időt nem nézve rejtekén,

zaklatott szíve lassan nyugodott,

míg feledte végleg a szerelmet, csókot,

mit remélt, mégsem kaphatott.

Zord napon leltél rá, kezedbe fogtad,

s csak nézted, teste mily ütött-kopott,

majd egyszeriben visszaadni vágytad mind,

mit tőle a megannyi álnokul ellopott.

Lágyan ringatva féltő karjaid közt

lelkében újra lobbanni látszott a fény,

hogy áhítattal káprázzon szemednek,

mint földre hullt, régen várt szülemény.

S zörgő láncát vesztve szárnyalt,

hűségébe foglalva szíved gyönyörét,

testén büszkén hirdetve lényed,

irigységre váltva a megannyi közönyét,

ám te hálából fiókod mélyére űzted:

Ne lássa többé más, mit birtokolni vélsz!

Így hasítva lényegét ezernyi darabra,

s kárhoztatva sötétségre, mi majd téged is elemészt.

Az idővel nem törődve

Kézzel fogható

rideg világ,

hol korommal szőtt

ezer elhalt virág

vár,

ám a bús fák

konokul némák,

nem ontják már

az öröm illatát

kedvükre.

S nem dalol

se rét, se folyó.

Nyárban izzó tél van,

kihűlt pokol,

hol gyermek sem sír.

Már nem.

Nem facsarja keserű könnyét

a sír.

Mégis

köztük elevenen járva

a homlokom mögött

megbújó fakó hangokban,

a kopár házak közt

nyíló üszkös romokban,

éjjelemben,

s nappalomban

az idővel nem törődve

járod örök táncod.

Még ma is

fülemben hangzik kacajod,

mi sosem engedett

a jövőtől félni,

s, ami nélkül

még mindig,

oly nehéz

élni.

Csak egy álom volt

Tavasz volt. Langymeleg.

Ültünk az ósdi padon,

csak te meg én.

Felettünk magasan,

lágyan hullámzott az ég,

s nem volt köztünk, –

gyűlölet.

Ott

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.

Beszéltél. Fogtad kezem.

Szomjazva ittam szavad,

csak mi voltunk (te meg én),

ahogy körbeölelt,

gyengéden ringott a rét,

s nem volt köztünk, –

félelem.

Akkor

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.

Majd jöttek fellegek,

s villám vájt a földbe,

tomboló haraggal

ordított fejünkre,

míg jeges áradat

mosta el (messze)

Mindenünket.

…

Nyakszirtembe hatol

éles karmaival

az ébredés,

s táptalajt lel

sajgó szívemben

a rettegés…

Egykor

Te voltál a Minden.

Én voltam a Minden.

A pokol keringője

Ében-sötét lelkű

vendéget marasztal

tiszta-fehér leplű

dúsan terített asztal.

Korcs ösztönök alatt,

mint leomló kártyavár,

a meghitt hangulat

még invitálást vár,

ám meglendül a kéz,

mi félelmet arat,

süket tanúi a nehéz,

megszürkült falak.

S, míg a gyűlölet tipor,

fojt, üt, harap,

válasz rá néma sikoly,

s vérben reszkető ajak.

Mikor dühe elég,

sóhajtva megpihen,

neki altatót dúdolva ég

ezernyi testi-lelki seb.

…

Vállára hull a virradat,

s ő ablakot szélesre tár,

csillogó maszk-mosolya,

érte idegentől, vak érdeme jár,

ám, ha eljön az alkonyat,

zárul ajtó, s csörren a lánc,

fejét felveti újabb iszonyat,

s kezdődik ismét a pokoli tánc.

Éhesen villan a kés,

foga gyenge húsba mar,

s utolsó csókot hint a rettegés, –

ajkának íze keserűen fanyar.

Reggel,

majd helyébe lép a döbbenet:

Hogy lehet átkos-e nász?

Siránkozik a bús menet,

míg a falakról ordít a gyász!

Nem lehet

Szavakat keresek,

melyek nincsenek.

Papírra vetném,

mit nem lehet.

Mégis!

Megremeg a pillanat,

s magába fonja lényedet,

míg kezemben a mozdulat

reszketve érinti bőrödet.

Szikrát csiholva

fut, inal, lohol:

agyam egy szegletében

e vízió honol…

Csupán

szendergő álom ez,

mi verejtékben sikolt,

jeges lehelettel

minden rációt kiolt,

s szavak erre nincsenek,

hiába kiáltanám,

nem lehet.

Magna cum laude

Magna cum laude

Aranyos napsugár,

balzsamos eső,

mi kell,

s megered a vessző,

min nevel tőkéje

nektárfürtöket,

hogy zárt palack

időtlen őrködjék

a nemes cseppeken.

Hű társa az idő,

mit lassan hajt ura,

s erényén nem ront,

csak javít, a pince pora.

S némely ember,

mint a zsenge vessző

pont olyan,

nem kell számára más,

csupán hit s idő,

mi édes zamattá érleli

a könyvekben rejtőző tudást.

Korával haladva

érdeme kétségtelen,

mihez párosul jutalma:

Az emberi akarat dicsérete.