A festmény

Egy nap a diák büszkén mutatta tanárának a festményét: tájkép volt, idilli…
A tanár nézegette a művet. Távolabb ment a terem legvégébe, onnan vette szemügyre a képet.
– Hmm… – dünnyögött.
A diák feszülten figyelte tanára minden rezdülését, de az arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni.
– Talán nem jó? – kérdezte félszegen.
A tanár nem felelt, csak kezébe vette az ecsetet, majd a fehér festékbe mártotta.
– Ez a hegy túl magas – és egyetlen ecsetvonással eltűntette a Kékest.
– Ilyen színű föld pedig nincsen – fehér hómező törölte el az Alföld érett kalászait.
– Meg áll az eszem! Ez meg mi akar itt lenni? – dühödten járt az ecset a Balaton vizén, jégbe fagyasztva azt.
A diáknak összeszorult a szíve, de nem szólt, némán figyelte, ahogy a festménye eltűnik a tanár ecsetvonásai alatt.
– Ez itt milyen állat akar lenni? – kérdezte egyre ingerültebben a tanár.
– Egy sas – csuklott el a diák hangja.
– Még hogy sas? És mi az, amit a csőrében tart? – arca egyre vörösebb színben játszott a felindultságtól.
– Egy lobogó – suttogta a diák.
A fehérbe mártott ecset kíméletlenül mázolta a feledésbe a piros, fehér, zöld lobogót…