Nincs címe

Micsoda egy szóbeszéd,
hogy a magyar: gyáva nép,
s, mint engedelmes nyáj,
tűr csendben,
haragja csupán gyertyaláng.

Nem úgy van az. Nem úgy,
mert a magyar büszke nemzet,
igazából, hitéből sosem vesztett.
S még, ha szava, mint illanó füst is,
csak néked szánt tünemény,
szívében töretlenül él, a remény.

Szabadságát biz’ nem adja,
sem szép-, sem parancsszóra
s, ha földjén ütnél tanyát
hátadnak énekel, a bizonyos karikás.

S, míg hiszed, hogy engedékeny,
vérében forr ősi szenvedélye:
Hazája néki, mint szülőanyja,
érte élesre fent mindig kardja.

A hajnal jött el...

a hajnal jött el érted, s te
boldogan, vakon követted,
hiába a térden-könyörgő szavak,
csak árnyékod, mi utánad itt maradt

fejem lábaim közé hajtva, csak
a csend fojtogat kéjes vigyorral
míg rám omlanak, fájó sebű falak,
agyamban tompán csengnek az ősi szavak

Várok rád

/Minden magyarnak/

Menj hát, ha menned kell.
Ha úgy érzed, máshol több leszel.
Könnyet se ejts, búcsút ne ints!
Óvó tekintetem kíséri,
halkan elmúló lépteid.

Menj hát, ha menned kell.
Kételyt, félelmet feledj el!
Én ott leszek mindig,
hol szíved ver,
s, hol álmod békésen ringat el.

Veled leszek, –
Minden pillanatban,
s minden gondolatban,
mi vissza-visszacsábít
Kárpátok lágy ölébe,
hol egy talpalatnyi föld őrzi,
régmúlt nevetésed, örök időkre.

S itt várlak,
hol észak szélfútta bércein
dideregnek a hallgatag fák,
s, hol Dunának lusta partjain,
tovatűnik a rohanó, zajos világ.

Várlak az Alföld kalásztengerében,
mi kacagva hajlong nyár derekán,
s a lankák lágy hívóénekében,
mely forró csókkal, szerelemmel áld…

… egészen addig,
míg közelgő lépteid hangja,
sietve nem veri fel az erdő csendjét.

A tévedhetetlen

Kovácsoltvas szívében győzelem.
Tévedett, de belátni képtelen.
Önámítása némán mindent körül leng,
te pedig elhiszed, hogy születnek még Tévedhetetlenek…

S a Hold fásultan legyint,
a Nap majd végig nézheti,
hogyan vágtat végzete felé,
míg sodor magával mindent,
mire szolgaként tekint.

De Bálvány lesz ő. A megdönthetetlen.
Hitet plántál, reményt árul a Tévedhetetlen,
mi hamisan cseng majd, de eltiporni kész.

Imát mormol halkan,
míg könnyeivel fürdeti arcát a hajnal,
arany trónján a bársony már megfakulni kész.

S a Hold fásultan legyint,
a Nap majd végig nézheti,
hogyan vágtat végzete felé,
míg sodor magával mindent,
mire szolgaként tekint…

A lovak már mind...

A lovak már mind elrohantak,
kötőfékjük gyászos cafatokban
s, míg kedvükre szaporodtak,
a dús legelőkön, amerre jártak
rosszullétükig zabáltak.
Mégis, ha friss, sarjadó füvet találtak,
újra hozzá láttak, s taroltak kopárra
minden földet, mit csak bejártak.

Huszonegy év sok idő: mi jelennek ára,
s félő, a ménest, nincs már ki karámba zárja.
Nem is érdemesek tán, a befogásra,
hogy hátukon lovagolj. Ne is legyen vágyad!

 
Végy inkább új lovat, mely erős, mégis kezes,
ám a lóvásárokat messze elkerüld, feledd!
Szép csikóikkal sem mégy többre, hisz éhség járja vérüket,
mivel mohón csapnak le e földre, s utánuk fű nem terem.

Versírók

Lelketek, mint a megsárgult papír,
mely őrzi régmúlt kacagásotok hangját,
mitől zokogva fordul el jövő, s jelen:
Farkasok vagytok. Önmagatok démonjai,
mik rémálomtól nedves éjszakákon kísértik
megfeketedett örömötöket száraz szívetekben...
S, hiába verseltek fennkölten életigazságotokról,
önbizonyítástok álnok, csupán önámítás.

Zaj és félelem

Zaj és félelem,
ami a világban körbe vesz.
Oroszlán üvölt szívedben,
mire a benned élő őz
ijedten megremeg.

Míg nincsen Semmi

Vár egy új világ,
Ahol nem lesz vér és sár.
A szemellenzőt régen
Rád rakták
Bambulva nézheted,
Milyen a Való Világ.

Talpad alól a földet kihúzzák,
De ne félj, ez nem a valóság.
A szemellenzőt régen
Rád rakták
A szavakat a szádba
Szépen betolták.

De nincsen semmi baj,
Nincsen semmi baj.
Nincsen semmi.

A jövőd ellopják
Ahol nem lesz pénz és bál.
A nyaktiló régen
Te rád vár
Másnak kell, miről hitted,
Csak a te hazád.

A boncasztalon már
Kiterítve az ország.
A nyaktiló régen
Te rád vár
A hatalom meg
Szépen asszisztál.

De nincsen semmi baj,
Nincsen semmi baj.
Nincsen semmi.

Inog a kártyavár
A fejed felett
Lebeg már a Halál.
A vezetés lopva
Odébb áll
Te meg integetsz bután.

És a kérdés mi ránk vár:
Az álom mikor ér
Véget már?
Ébredni kell, nincsen választás.
Mondjuk együtt hát!
– Ebből elég már!

Míg nincsen semmi baj,
Nincsen semmi baj.
Míg nincsen Semmi…

Ordítasz-e velem?

Mondd, hová tettük?
Az igazságot.
A tiédet, az enyémet…
S vajon Ő megleli-e,
Ki most nyomunkban tipeg.
Arcán még önfeledt mosoly,
Egy hajszál és már vigyor:
Kínjában majd röhög.

Miért hagyjuk, hogy így legyen?
A fuldokló olajfolt integet:
A világ nagy beteg,
Mi meg élve boncoljuk fel.
És ez a néma csend,
Mi semerre nem vezet.
Tudom, te is érzed ezt.
Szívünkben gyötrelem,
Kilépni, félelem.
Sodró embertömeg.
De mondd,
Ha megfogom kezed,
Ordítasz velem?
Valaki végre hallja meg:
Ez tovább nem mehet!

Mérgezett ételek,
Nyomorult életek,
A Halál csak nevet.
Vezéred szónokol,
Álnokul papol:
Így lesz jobb neked.
Vérvörös már az ég,
De, ha elmédben nem elég
Az elködösített homály.
Akkor a jó barát rád uszítja a médiát,
Így kontrollál.
Mert, míg nem kérdezel, talán nem éhezel,
S holnap is létezel.

Miért hagyjuk, hogy így legyen?
A fuldokló olajfolt integet:
A világ nagy beteg,
Mi meg élve boncoljuk fel.
És ez a néma csend,
Mi semerre nem vezet.
Tudom, te is érzed ezt.
Szívünkben gyötrelem,
Kilépni, félelem.
Sodró embertömeg.
De mondd,
Ha megfogom kezed,
Ordítasz velem?
Valaki végre hallja meg:
Ez tovább nem mehet!

Ez az ország...

Ez az ország nem lehet a hazám,
hol magyar nem hallathatja szavát,
s, hol Himnuszt énekelni szégyenletes vétek,
míg kenyeréért, csendben tűrni kell egy népnek.

Ez az ország nem lehet a hazám,
hol magyar nem védheti meg magát,
s, hol buzgón csepegtetik a gyűlölet-mérget,
míg otthonukba zárkózva öregek félnek.

Ez az ország nem lehet a hazám,
hol magyar bőrt nyúz mind, aki csalárd
s, hol gyermekek sóvárognak reményt, s ételt,
míg befogadott népeink a vérükön élnek.

Ez az ország nem lehet a hazám,
hol, ki magyar, nyugalmat nem talál,
kit kapzsiságotok gyötör, s taszít mélybe,
míg nem földönfutó lesz ő, s üldözött népe.

…

De várjunk csak, hisz…

Ez az ország nem hazátok!
(Nem, ha mondom!)
Ti spekuláns, zsíros bankárok,
s ti mind, ügyvédek hada,
kiknek mást jelent a törvény szava.
S, ó! Ti is, ti nemzetszolgák,
csak attól nem loptatok, ki véletek állt.
Vagy tán tőlük is, az ördög vigye,
eladó tán a magyar földje, hite?

Márpedig gazembernek nincs hazája!
(Nincs, ha mondom!)
Meneküljetek hát, késő minden bánat,
mert a magyarnál nincs bocsánat!
Takarodjatok hát, lássam,
ki lesz gyorsabb a futásban?

S nevezzetek árulónak,
népizgató brigantinak!
Hisz az vagyok.
S, mind az, ki magyar,
mert zsarnokot szolgálni
egyik sem akar.

Mi marad?

Mint, ahogy a vihar fújja el az őszi leveleket,
Úgy röpülnek ma nemzetünk fiai tova, a négy égtáj felé,
S utánuk komoran intenek búcsút a vén, göcsörtös fák.

De halványuló lépteik nyomán vajon mi marad?

– Tán vigasz…

hogy az ifjúk vére járja be a nagyvilágot,
hol szilárd fundamentum, mi őket tárt karokkal várja
s csillogó szemük könnytelen, hisz
jelenükre nem vet a küszködés árnyat?

– Tán remény…

egy boldogabb időben,
mikor otthonuk hívó szavára örömmel visszatérnek,
hol majd méltóságban, becsületben
két kezük munkájából élnek?

–Tán hit…

egy igazabb hazában,
hol fejüket felemelvén, majd büszkén járnak,
s őseik hősi tetteiért, mind,
egytől-egyig bátran kiállnak?

– Tán jövő…

egy újabb nemzedéknek,
kik gyökeret eresztenek Kárpátok dús ölében,
s akaratukkal tipornak majd a Zsarnokon,
míg anyáink nyelvén zeng győzedelmi ének?

Vagy itt marad helyükben a csüggedés?
S, mint az üldözött vad, rohan végzete felé egy nemzet,
Ki láncot sose szívlelt, s Szabadságáért századok vére hullt.

Miközben az agg fák megtörten, a magyar földből,
mind kidőlnek…

Ember teheti az embert

egy emberi szó, mit ont jóindulat

szívekbe plántál gondos kézzel

hitet, remény

talán még cseppnyi megnyugvást is ad

még, ha idegen ajkak zárján oson is ki,

mint meggondolatlan, csacska beszéd

jobb is így…

Csupán ember teheti az embert boldoggá (?)

egy meleg ölelés, mit kinyújtott kéz előz

megújult erővel ruház fel,

vérttel óv szenvedéstől, míg verejtéked, véred hull,

ám viszonzásul bizalommal, reménnyel övez

még, ha idegen karok rejtik a hőn vágyott ölelést:

(– Hisz te is vágyódsz.)

jobb is így…

Csupán ember teheti az embert boldoggá (?)

…arany folyammal övezett gyémánt paloták termeiben

némán sóvárogva bolyong a magány,
miközben rózsa bontja dértől súlyos szirmait télvíz idején

Romatikus képzelgés

Hűs fuvallat balzsamoz
őszi estén,
míg nektár illatú almafák
pőre testén,
lustán elnyújtózik az
alkonyi fény,
s lágy dallama a szerelemnek
álmot mesél…

Ébredést hoz-e a zord tél?
Szavak karmai hasítják majd szét?

…

Nem! Az nem lehet!

Eltűnünk oda, te meg én,
hol irigy akarat utol nem ér,
megkeseredett szívek zaja elenyész,
s rejtett völgyünk puha ölén
dúdol ígéretet, a szenvedély.
A világ omolhat is lábaink elé,
mi vígan táncolunk,
míg nem édes almafák pőre testén
éjfél táján, megpihen a fény.

(Félek!
Jeges ujjaival karmol majd tarkómba
a vad, januári szél,
s jövő-emlékeim morzsái mind,
csupán romantikus képzelgés…)

Harmónia

Amint hűs patak simítja
a kacagó követ,
partjáról habjai közé dugja lábát
a fény,
majd sóhajtva merül alá,
kéjben olvad el.
Folyton fogyó Hold csókot hint
a Napnak,
S kezed őrzi kezem,
midőn megremeg szívem,
míg csendet dúdol
a nyugati szél.
Szemhéjad alatti titkos világ
kápráztatja lelked, mi
önfeledten andalog,
néki édes titkot susognak
az ében-szín fák.

Nászágyban, párnák között

Nászágyban, párnák között
lassan megmozduló, forrongó vágy.
Köd-lehelete válladra száll,
kéj szülte éhe: úr, véred fölött.

…

Sóhajt, majd megtörik
a puszta szenvedély,
mámora kínzón kúsz-
ik gerinced húrján,
ujjbegyedben tombol
hűs bizsergés, öröm,
míg a szerelem domb-
ján vágtat, s öledbe
hull, végül explodál.
S felzokog a gyönyör,
hangjától égi dalt
zengnek szent angyalok…

…

Nászágyban, párnák között
lustán megpihen a vágy.
Dúdol, majd kacagva tovaszáll,
elégedett úr immár, szíved fölött.

Vallomás

Annyi minden van, mit el kell mondanom,
s, ha nem teszem, talán nem lesz több alkalom.
Ülj hát mellém, s hallgasd csendesen,
mit szívem mesélni vágyik, Kedvesem.

Te vagy, ki értelmet adsz a szónak,
mi köszönt új napot.
S csak szemed tüzétől
ragyognak fent a csillagok.

Te vagy, ki életet adsz a dalnak,
mi szívemmel dobog.
S csak lelked fényétől
színesek lent a nappalok.


Te vagy, ki reményt adsz a mának,
mi áhít holnapot.
S szíved melegétől
nem zokognak a tegnapok.

Te vagy, ki testet adsz a vágynak,
mi lelkemben lobog.
S hited erejétől
lehetek az, mi ma vagyok.

Ülj hát mellém, s hidd el, Kedvesem,
csak téged vágylak egyedül, szüntelen.
S történhet bármi, míg élek, s meghalok,
köszönöm istennek, hogy nékem adott.

Ígérhetek…

Ígérhetek…

Csóktól gyémánttá váló harmatot
Szemed kedvére hulló csillagot
Szíved vágyára ébredő Napot
Lelked szavára csengő dallamot
Érintésemtől űzött bút, fagyot…

De mást nem adhatok, csak, ami vagyok.