Mint, ahogy a vihar fújja el az őszi leveleket,
Úgy röpülnek ma nemzetünk fiai tova, a négy égtáj felé,
S utánuk komoran intenek búcsút a vén, göcsörtös fák.
Úgy röpülnek ma nemzetünk fiai tova, a négy égtáj felé,
S utánuk komoran intenek búcsút a vén, göcsörtös fák.
De halványuló lépteik nyomán vajon mi marad?
– Tán vigasz…
hogy az ifjúk vére járja be a nagyvilágot,
hol szilárd fundamentum, mi őket tárt karokkal várja
s csillogó szemük könnytelen, hisz
jelenükre nem vet a küszködés árnyat?
hol szilárd fundamentum, mi őket tárt karokkal várja
s csillogó szemük könnytelen, hisz
jelenükre nem vet a küszködés árnyat?
– Tán remény…
egy boldogabb időben,
mikor otthonuk hívó szavára örömmel visszatérnek,
hol majd méltóságban, becsületben
két kezük munkájából élnek?
–Tán hit…
egy igazabb hazában,
hol fejüket felemelvén, majd büszkén járnak,
s őseik hősi tetteiért, mind,
egytől-egyig bátran kiállnak?
– Tán jövő…
egy újabb nemzedéknek,
kik gyökeret eresztenek Kárpátok dús ölében,
s akaratukkal tipornak majd a Zsarnokon,
míg anyáink nyelvén zeng győzedelmi ének?
Vagy itt marad helyükben a csüggedés?
S, mint az üldözött vad, rohan végzete felé egy nemzet,
Ki láncot sose szívlelt, s Szabadságáért századok vére hullt.
S, mint az üldözött vad, rohan végzete felé egy nemzet,
Ki láncot sose szívlelt, s Szabadságáért századok vére hullt.
Miközben az agg fák megtörten, a magyar földből,
mind kidőlnek…
mind kidőlnek…
Eltűnt a dicséretem, de majd a száz évek dícsérnek..
VálaszTörlés