Várok rád

/Minden magyarnak/

Menj hát, ha menned kell.
Ha úgy érzed, máshol több leszel.
Könnyet se ejts, búcsút ne ints!
Óvó tekintetem kíséri,
halkan elmúló lépteid.

Menj hát, ha menned kell.
Kételyt, félelmet feledj el!
Én ott leszek mindig,
hol szíved ver,
s, hol álmod békésen ringat el.

Veled leszek, –
Minden pillanatban,
s minden gondolatban,
mi vissza-visszacsábít
Kárpátok lágy ölébe,
hol egy talpalatnyi föld őrzi,
régmúlt nevetésed, örök időkre.

S itt várlak,
hol észak szélfútta bércein
dideregnek a hallgatag fák,
s, hol Dunának lusta partjain,
tovatűnik a rohanó, zajos világ.

Várlak az Alföld kalásztengerében,
mi kacagva hajlong nyár derekán,
s a lankák lágy hívóénekében,
mely forró csókkal, szerelemmel áld…

… egészen addig,
míg közelgő lépteid hangja,
sietve nem veri fel az erdő csendjét.