Mi marad?

Mint, ahogy a vihar fújja el az őszi leveleket,
Úgy röpülnek ma nemzetünk fiai tova, a négy égtáj felé,
S utánuk komoran intenek búcsút a vén, göcsörtös fák.

De halványuló lépteik nyomán vajon mi marad?

– Tán vigasz…

hogy az ifjúk vére járja be a nagyvilágot,
hol szilárd fundamentum, mi őket tárt karokkal várja
s csillogó szemük könnytelen, hisz
jelenükre nem vet a küszködés árnyat?

– Tán remény…

egy boldogabb időben,
mikor otthonuk hívó szavára örömmel visszatérnek,
hol majd méltóságban, becsületben
két kezük munkájából élnek?

–Tán hit…

egy igazabb hazában,
hol fejüket felemelvén, majd büszkén járnak,
s őseik hősi tetteiért, mind,
egytől-egyig bátran kiállnak?

– Tán jövő…

egy újabb nemzedéknek,
kik gyökeret eresztenek Kárpátok dús ölében,
s akaratukkal tipornak majd a Zsarnokon,
míg anyáink nyelvén zeng győzedelmi ének?

Vagy itt marad helyükben a csüggedés?
S, mint az üldözött vad, rohan végzete felé egy nemzet,
Ki láncot sose szívlelt, s Szabadságáért századok vére hullt.

Miközben az agg fák megtörten, a magyar földből,
mind kidőlnek…