A szív hangja

(Hallod a szív hangját?)

Függöny libben,

ahogy elillan az ablakon át.

S az éjsötét csendben

fű közé rejti könny-harmatát.

Csupán egy halk sóhaj,

mi fellegekkel szárnyal.

Rejt ezer, s egy óhajt,

izzó sebet ejtő vággyal.

Suttogva oson a fák közt,

lábuk elé vérző dallamot hint.

Csupasz koronájuk fájdalomtól nyög,

míg a Holdra zokogva feltekint.

 

Végül egy rozsdás ligeten

csendesen alszik el.

S a dér lepte életen

talán örökre megpihen.

Kinek szíve áhítja a dalt

Zord árnyak mögött szürke falak.

Rejtőznek a lelkek hallgatag,

Míg marcangolják, tépik sorra

Hatalomtól izzó vas-szavak,

Mit némán, alázattal tűrnek

Hangjukat elfeledve végleg.

Ám egyikük kilép az árnyból,

Kit szó ostora hasztalan mar.

A vad lázadó, örök fényhozó,

Kinek szíve áhítja a dalt.

S hangja, hiába halk suttogás,

Térdre borulva sír a világ.

Éjszakás műszak

Éjfél régen elmúlt, de

szememre nem jön az álom,

az öntudatlan látomás,

ami elfújja az időt.

Csak téblábolok a lakásban,

meztelen magányban,

csendben kinyitom

a gyerekszoba ajtót,

odabent békés szuszogás,

amíg te a gyárban

húzod az igát.

Nézem az ebédlő falán

az órát,

ami kegyetlenül megállt,

de hirtelen

a percmutató

meggondolja magát

és lomhán megy tovább.

Az ajtó előtt a kutya is

nyugodtan alszik,

a kertben nem susognak

a fekete fák,

kietlen hálószobánk

keservesen érted kiált,

fejem fölött

az olvasólámpa fénye

lelketlenül sivár.

Magyarország virágzása

Magyarország mára virágba borult.

Testén millió bánat-virág terem,

Mik szótlanul nyögnek,

Most még szótlanul nyögnek…

Rozsdállik a pajzs, s a kard,

Mi szüntelen vert idegent.

Kiűzve már szultán, császár, s a zsarnok.

De! Szült magának, vére árán a hon,

Magyar türannoszt.

S a bánat-virágok, a sok millió,

Mik hangtalan nyögnek,

Most még hangtalan nyögnek…

S a kényúr vérkopói!

Virágárusok hada,

Mint piaci kofák:

Egymást túlkiabálva árulnak

Holt-virágot, sok milliót,

S hozzá földet,

Régvolt büszke, magyar földet.

S a virágok csak egyre nyögnek,

Ma még szótlanul nyögnek…

Ha Csillagföldet bánat éri

Szürke ruhájában, fejünk felett ülve,

Nagy bánat érhette a rejtelmes Csillagföldet…

Mitől csak hull, egyre csak hull szüntelenül könnye.

Fájdalmának cseppjei duzzasztják a tegnap víg patakot,

Mi most őrjöngő haraggal mos el termést, és lakot.

Nincs semmi, mi felszáríthatná az égi-könnyeket,

Tán áldozzon a világ erdőket, s völgyeket?

S nincs, oly dal, mi mosolyt csalhatna arcára, s ragyogást?

Hiába,

Ha Csillagföldet bánat éri,

 Válasz nincs,

Csak keserves zokogás.

Szél süvít át...

Szél süvít át a sírkövek között.

Zokogva ölel tömör márványt,

S karol rideg gránittömböket,

Melyeken megfakult írás őrzi

Az örökre szunnyadó lelkeket.

Kiknek táncát járja a bánatos szél,

S énekére könnyet hullatnak a csillagok.

A pillanat gyásztól dermedt. Mozdulatlan.

Míg utoljára felsóhajt fájdalmasan a halkuló szél,

Majd köd szülte fátyol int neki búcsút néma áhítatban.

Ősz júliusban

(Kaktusznak)

Ó! Mily nyugtalan is az ősz…

Szemének csúf látvány az ujjongó élet bálja,

Így haragja alatt búsan nyög a fák zöld koronája.

S, ahogy szilaj táncát ropja a komor Alföldön,

Fut, lohol, s űz vadat. Nincs, ki elrejtőzzön előle e földön.

Jeges fuvallatától megdermed ember, s madár,

S vacogva bújik kendőjébe a reszkető rónaság.

Fagyos permetétől didereg az aranyló búzatábla,

Az érlelő kalászokat is a lelketlen hideglelés járja…

– De, hisz július van ebugatta!

– Húzódj sebtében vissza zord odúdba!

S, mintha kakasszóra riadna a lusta nyár,

Lerúgja magáról szürke felhő-paplanát.

Szelíd érintéssel megzabolázza a tomboló szelet,

S heves csókjával szárítja fel az esőcseppeket.

A szemtelen ősz pironkodva iszkol hát előle!

Nem festi ma a világot rozsdára, se rőtre.

S, amint a láthatáron a Nap bágyadtan feldereng,

Az ősz sietségén csendesen elmereng.

Őrizd hát...

Körülöttem izzik a nyár, oly forró…

De idebenn mégis hideg van,

Lelkemet jégvirággal fojtogató hideg.

Félek valami elveszett,

Végleg kihunyt.

Kezeim között folynak el a gondolatok,

Tollam tályogos sebet ejt a hó-szín papíron,

Fájdalmasan sikoltanak fülembe a szavak…

Ám ahogy szelíden szívembe nézel,

Egyetlen!

Tomboló táncát járja lelkem tüze

Íriszed mélységes hullámain.

Őrizd hát ezt a lángot,

Óvd, védd meg!

Ha, majd ránk köszönt a farkasordító odakinn, –

Ő Melegítsen,

S gondtalan dallama

Harmatfátyolként balzsamozza didergő lelkemet.