A Halál fája

A világ egy bánatos völgyében,

korom-szín kertnek közepén,

hol fekete szirmú, holt-virágok

szüntelen vágyják az élet illatát:

Ott áll némán a Halál fája.

Göcsörtös, öreg testét, mit csak a hajnali dér ölel,

s, melyről a napfény kábultan olvad el,

mi fáradtan oszlik el lábainál,

hol egymagában ül a rozsda- verte avar közt

a Halál,

ki vak szemeivel kémleli fája ágait,

mik éles karmokként hasítanak,

marnak az acél színű égbe,

mi fájdalmasan sikolt az ében- koronára,

mit ékesítenek rőt, s rubint színű levelek,

mozdulatlan,

egyre csak várva…

S, míg a Halál magányán sóhajtozik ,

fájáról –mint apró vércseppek –, a levelek egymást követve,

mind lehullanak.

(A Halál fája csak áll, s rég-volt lombkoronájával

szellő már nem incselkedik,

csak a Halál az, ki lábainál

egy apró harmatcseppet könnyezik…)