Sebesen sodorja tova ösztöne, a Dunát,
Merengve nézem, míg üldögélek partján.
Talpam alatt megcsikordulnak apró kavicsok,
Miközben szüntelenül csak arra gondolok:
– Bár itt lennél mellettem, Egyetlen!
S látnád, mint múlik el némán a délután
A rohanó vízen.
Majd lassan beballagok a parti fák közé,
Hol a lomb-sátor méltón magasodik fölém,
S bűvös békességet vonna a csend szívemre,
Ám boldog madárdal támad hirtelen fülemre,
Mire hiányod fájón markol húsomba, Egyetlen!
– Ha itt lennél, látnád, mint múlnak el lépteim
Az árnyas ösvényen…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése