(Kaktusznak)
Ó! Mily nyugtalan is az ősz…
Szemének csúf látvány az ujjongó élet bálja,
Így haragja alatt búsan nyög a fák zöld koronája.
S, ahogy szilaj táncát ropja a komor Alföldön,
Fut, lohol, s űz vadat. Nincs, ki elrejtőzzön előle e földön.
Jeges fuvallatától megdermed ember, s madár,
S vacogva bújik kendőjébe a reszkető rónaság.
Fagyos permetétől didereg az aranyló búzatábla,
Az érlelő kalászokat is a lelketlen hideglelés járja…
– De, hisz július van ebugatta!
– Húzódj sebtében vissza zord odúdba!
S, mintha kakasszóra riadna a lusta nyár,
Lerúgja magáról szürke felhő-paplanát.
Szelíd érintéssel megzabolázza a tomboló szelet,
S heves csókjával szárítja fel az esőcseppeket.
A szemtelen ősz pironkodva iszkol hát előle!
Nem festi ma a világot rozsdára, se rőtre.
S, amint a láthatáron a Nap bágyadtan feldereng,
Az ősz sietségén csendesen elmereng.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése