Ó, emlékei az átok-kornak,
Mik bőrömbe vésve, karcolódva
Tépnek lelket, s marnak fájó szívet,
Míg öklüket rázzák az ég felé,
S hangjuktól fejem, úgy sajog belé!
Hát nincs egy se, ki eléjük állna?
S adna a múlt kérdésére választ:
Hogy, mily kapzsi akarat, s hatalom
Törli el semmivé a holnapot,
S taszít homályba hős áldozatot?
…
Egy sem felel. Mind sorra fordul el,
S emlékei eme átok-kornak
Torkomból keservesen zokog fel,
Míg hasít lelket, marcangol hitet, –
A holnap néma csendben múlik el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése