Elrejtelek

Elrejtelek a világ elől (paplanom alá),
s szorítalak, ölellek, míg bírja levegőd.
Bőrünk, húsunk, s csontunk is eggyé olvad,
szívünk az életre egyként dobban…

Úgy kellesz, mint a levegő!
Elrejtelek a világ elől.

Visszatérve

1.

Régmúlt fáradt estéken
apám csöndben olvasott
Néha, ha kedve hozta
ujjai a húrokból szőttek dallamot.

S én hallgattam, fényével
szemeimben csodálat ragyogott
Néha, ha kedve hozta
asztalán a bor rubinként csillogott...

2.

Komisz, rossz gyerek voltam,
anyám sokszor, s hiába papolt
Minduntalan kerestem a rosszat:
jutalmamként gyakran elporolt.

De lázban izzó testemet, mit mart belül a kór
gyengéd balzsamként hűtve
egész éjszakán át ágyam mellett rostokolt...

A Csorda

Szarvasok közt futottam
át dombokon, világon.
Fülemben dübörgött; ösztön
és erő. Mellkasom feszítette szét.

Végtelen rőt hullámként zúdult
a Csorda,
fenséges koronája láttán
meghunyászkodott az ég.

Emlékezz!

Ősz volt, borongós, csontot maró hideg,
mégis izzó láng fűtött akkor minden szívet.

Virággal kezében vonult egy békés nemzet,
hangjuk az égre reménytől, igazságtól zengett.

Nem akartak mást, csupán népüknek szabadságot,
ám néma koszorúikat eltiporták az idegen tankok.

Százezrek sikolya hallatszott: férfi, nő, gyermek, –
Puskagolyók vad zápora zúdult ádázul vérük ellen.

S az ellenség szívében a rideg bosszú akkor éjjel megfogant,
míg az utcák kövét zokogva mosta el a vérvörös folyam.

De kitartottak! Acél-terror és kötél-rettegés ott nem lehet bilincs,
hol a tömeg hazájáért áldozza, mi a világon legnagyobb kincs.

Országunk lobogójából az idegen elnyomó csúfos jelét,
kitépték, mint hazánk testének tályogtól vérző sebét.

S az orvos, tanár, diák, munkás, mind fegyvert fogtak,
míg segélykiáltásukat szótlan tűrte, hallgatta a Nyugat.

Emlékezz! Mindazokra, kik ’56 hőseiként éltek, s haltak,
hisz szabadságod áraként ők mindennél drágábbat adtak.

Így lesz jó

Őrizd meg az otthon melegét,
fogadd el a szívnek örömét,
ne kelljen félned többé,
hogy minden erőd ködbe vész.

S meglátod, nekik így lesz jó.

Halld meg a szavak igazát,
tiszteld a lélek hatalmát,
ne kelljen félned többé,
hogy minden hited ködbe vész.

S meglátod, neked így lesz jó.

Tápláld a holnap reményét,
Éltesd a gyermek jelenét,
ne kelljen félned többé,
hogy minden szavad ködbe vész.

S meglátod, nekem így lesz jó.

Oszd meg a szíved gyönyörét,
becsüld meg hazád hűségét,
ne kelljen félned többé,
hogy minden könnyed ködbe vész.

S meglátod, nekünk így lesz jó.

Mára elfeledtük...

Mára elfeledtük érezni a védtelenek fájdalmát,
süket füleinknek hiába is kiált a szenvedés,
s szemünkre ezer éves álmot csókolt
a boldog illúzióval szédítő önámítás.

Magunknak akarunk mindent: pénzt, hatalmat, erőt
s készek vagyunk másoktól venni el,
míg felöltjük magunkra a gyűlölet álarcát,
mit pajzsként használunk nap, mint nap vakmerőn.

S eközben nem vesszük észre, hogy lelkünk
tályogos sebeitől egyre csak vérzik, sajog.

Az omladozó falú bérház...

Az omladozó falú bérház
ablakain rozsdálló rács,
foszlott függönye mögött
türelmesen vár a halál.

Sötét, árnyas földszintjén
csontba vájó hideg és félelem,
dohos, nyirkos pincéjében
csak a rettegés, mi megterem.

Rozoga lépcsője vezet fel
a roskatag körfolyosóra,
hol beszögelt ajtók mögött
némán zokog a holnap.

Feljebb érve, mint látomás
elsuhan előttem a félhomály,
civakodás éles hangja,
mi követi fürgén nyomát.

Ám a ház legfelső szintjén
zeng a vidám dalolás,
fájón vakító fényben hentereg,
míg képembe röhög a vigadozás.

A büszke falú bérház
ablakain émelyítő máz,
bársony függönye mögött
türelmetlenül vár a halál.

Magyarok vagyunk

/Zámbó Tündének/

A szürke házfalakból üvöltő
néma fájdalom,
s csonka fényű nappalokból
sugárzó szánalom,
kísérnek átkozott társakként
most hosszú utamon,
minek legvégén talán
a rideg márvány ölelése
lesz majd jutalom.

De remélem, ha egyszer
utam végére érek, elmondhatom,
nem hiába vallottam: magyar vagyok.

A sáros utcakövek alól
kísértő ezernyi csonthalom,
s az ősi bánatban rekedt
millió sírhalom,
kísérnek átkozott társakként
most hosszú utadon,
minek legvégén talán
e föld gyengéd ölelése
lesz majd jutalom.

S remélem, ha egyszer
utad végére érsz, elmondhatod,
nem hiába vallottad: magyar vagyok.

S, ha majd tekintetünkből
elillan az izzó rágalom,
s mi mind egymást átölelve
túljutunk mán, s holnapon,
mik kísérnek áldott társakként,
majd hosszú utunkon,
minek legvégén talán
a nemzet diadala
lesz a jutalom.

Akkor majd, ha végül,
utunk végére elérünk, elmondhatjuk,
nem hiába vallottuk: Magyarok vagyunk!

Utópia

Színes házfalak sora
hinti szerte a fényt,
hol sietős léptek hangja
vezet méltóság felé.

Tél-kopár tájakon
simogat meleg kéz,
s az élet-ráncokon
örömkönny, mi lelket megigéz.

Sötét barlangjában
remegve szűköl a félelem,
míg a gyermek kacajban
teljesül az áhított győzelem.

Hála csókok forrón
éltetnek szent lobogót,
míg a hős szíveket bitorló
büszkeség, mi léten ragyogó.

S majd ez a talpalatnyi föld
mélyéből sóhajt egy nagyot,
konok harcok árán
őrizték, óvták hű magyarok.