Emlékezz!

Ősz volt, borongós, csontot maró hideg,
mégis izzó láng fűtött akkor minden szívet.

Virággal kezében vonult egy békés nemzet,
hangjuk az égre reménytől, igazságtól zengett.

Nem akartak mást, csupán népüknek szabadságot,
ám néma koszorúikat eltiporták az idegen tankok.

Százezrek sikolya hallatszott: férfi, nő, gyermek, –
Puskagolyók vad zápora zúdult ádázul vérük ellen.

S az ellenség szívében a rideg bosszú akkor éjjel megfogant,
míg az utcák kövét zokogva mosta el a vérvörös folyam.

De kitartottak! Acél-terror és kötél-rettegés ott nem lehet bilincs,
hol a tömeg hazájáért áldozza, mi a világon legnagyobb kincs.

Országunk lobogójából az idegen elnyomó csúfos jelét,
kitépték, mint hazánk testének tályogtól vérző sebét.

S az orvos, tanár, diák, munkás, mind fegyvert fogtak,
míg segélykiáltásukat szótlan tűrte, hallgatta a Nyugat.

Emlékezz! Mindazokra, kik ’56 hőseiként éltek, s haltak,
hisz szabadságod áraként ők mindennél drágábbat adtak.