Magyarok vagyunk

/Zámbó Tündének/

A szürke házfalakból üvöltő
néma fájdalom,
s csonka fényű nappalokból
sugárzó szánalom,
kísérnek átkozott társakként
most hosszú utamon,
minek legvégén talán
a rideg márvány ölelése
lesz majd jutalom.

De remélem, ha egyszer
utam végére érek, elmondhatom,
nem hiába vallottam: magyar vagyok.

A sáros utcakövek alól
kísértő ezernyi csonthalom,
s az ősi bánatban rekedt
millió sírhalom,
kísérnek átkozott társakként
most hosszú utadon,
minek legvégén talán
e föld gyengéd ölelése
lesz majd jutalom.

S remélem, ha egyszer
utad végére érsz, elmondhatod,
nem hiába vallottad: magyar vagyok.

S, ha majd tekintetünkből
elillan az izzó rágalom,
s mi mind egymást átölelve
túljutunk mán, s holnapon,
mik kísérnek áldott társakként,
majd hosszú utunkon,
minek legvégén talán
a nemzet diadala
lesz a jutalom.

Akkor majd, ha végül,
utunk végére elérünk, elmondhatjuk,
nem hiába vallottuk: Magyarok vagyunk!