Impresszió

párnáink között hever a lusta nyár,
míg a függöny redőin át
közénk oson a reggeli fény,
mi hullámzó csend karjaiba veti magát,
hogy kóborolva fedezze fel testedet:
válladon pajkosan csillan,
s szelíden arcodhoz ér

tánca szememnek pajzán látomás,
mi lényem legmélyéig hatol,
hol kéjes gyönyörrel, gondtalan olvad fel
ujjaim reszkető vágya: érinteni,
ám ajkaid mögül hirtelen sóhaj fakad,
s a néma nász, íriszeden át – még utoljára–
lopva búcsút int