A virágárus lány és a koldus

Mogorva léptek döngölte,
kopár, szürke utcákon járt.
Ruhája elnyűtt, mosástól kopott,
ki tudja, reá otthon mi vár?

Kosarában apró virágok:
a végtelen mező kincsei.
Szemében gyermeki láng:
fiatalságának naiv évei.

Csak pár garas, miből
tán meleg vacsora telik.
Ám reá e komor, zord világ
unottan legyint.

Utcakölykök vad hangja
rázza meg a házak falát.
Gonosz viccen töri fejét
vezérük, ki velejéig galád.

Elébe áll a lánynak:
– Mi végre jársz itt? – kérdezi.
– Virágot árulok.
A vadorzóra félszegen feltekint.

– Virágot, mi?– köp a vagány.
– S, hol loptad tán?
– De én soha!
Tagad rémülten a lány.

Ám mire fedezékre lelne,
sáros, kemény csizmák rúgják,
s közben ördögi kacaj,
mi fájón, fülébe váj.

Az apró virágok sora
mind a sártengeren ring,
mint kínnal telt tüskék,
szemének oly sajgó mind.

Üres kosarát felkapja,
visszanézni is fél.
Míg egyre csak rohan,
utána a boltos bosszúsan néz.

Apró lábai sajognak,
tüdejét félelem tépi szét.
Egy roskatag kapualj,
mitől védelmet remél.

Reszketve leül a kőre,
míg arcát könnye szántja,
s nem veszi észre,
hogy e helyen van, aki látja.

– Ki bántott hát?
Hirtelen kapja fel a fejét:
– Csavargók.
Hangjából a rettegés beszél.

– Jól van. Jól van.
– Itt nincs, mitől félj.
Egy szürke, fáradt szempár,
mi a lányra megértően néz.

– Ettél- e ma már?
Kérdezi a koldus.
Mert, hogy nincstelen,
kinek illata sem nárdus.

Hamarjában, száraz kenyeréből
tör egy darabot,
s mellé – ki tudja honnan – ízletes,
zsíros tejet adott.

A lány szelíden érte nyúl,
s lassan falatozni kezd,
az öreg koldus lantjába
lágy dallamot ereszt.

A zenés vacsora, vagy
tán a nagy ijedelem,
de a lány hirtelen
álomföldön terem.

Kopott pokrócával
az öreg körbeveszi,
arcán békés mosollyal,
a lányt sebesen követi.

Megvirradt a reggel,
még a Nap is előbújt,
míg összegömbölyödve két lélek
egymásnak menedéket nyújt.

Ébredezik lassan a lány,
az utcára fázósan feltekint,
egyetlen zsebe üresen kong,
nincs, mivel a jótettet köszönheti.

Ám ekkor kosarának alján,
utolsó százszorszépét leli,
s mielőtt csendben távozik,
a koldus szívére teszi.

Már a delelőt is elhagyja
a fényes napkorong,
mikor a házmester a kapualjban
egy holttestbe botol.

Vajon ki fia? Senkié.
Sírhalma is névtelen,
ám a szentelt föld felette
ezer százszorszépet terem.