A remény földje

Tovaszáll innen halovány füstje a reménynek,
messze földön partot ér tán,
hol nem ellen az, kinek akarata, szava más,
s, hol boldog büszkeséggel nyílnak meg tenyérnek

gödrei, így hívogatva dértől reszkető ujjakat,
míg a száj nem köpi irigységnek férgeit,
melyek kitartóan hasítják szívnek kérgeit,
hogy testvérek sirassanak holtakat.

Bár elillanhatnák mi is. Te meg én…