"Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret," /József Attila/

2011. június 28., kedd

Vihar előtt

Szomjazva lejt táncot a forróság,
Míg sárgulva búsul a rónaság,
Hol a magányos ligetek várnak,
Hogy lombjukat a hűs szellő járja.

S tikkadva heverészik a csorda.
Tiszta az ég. Nincs, mi esőt hozna,
Így legelészni, s kérődzni is rest,
Csupán egy légy, mi zümmög örömest.

Ám a bérceken már háború dúl,
Hol a villám-ostor az Égre sújt,
Mi könnyét hullajtja a hegyekre,
Majd zúdulva támad a völgyekre.

S fájdalmában csak sír. Egyre zokog,
Hiába vigasztalnák a romok,
Miket hátra hagy nagy bánatában,
Míg tépi isten, vad haragjában.

Mi alatt a szikkadó síkságon
Száraz kézzel fojtogat az álom,
S csend borul a tájra. A Néma Csend, -
Csupán egy légy, mi zümmög örömest.

A jövő


Sötét a jövő.
Hol nem zeng majd dicső dal,
csak ember-nyögés lesz a zaj,
s láncnak csörgése,
vasnak csöngése…

Hamvad a jövő.
Mit nem ragyog be a Nap,
át csak a sóhaj járja majd,
s vasnak csöngése,
láncnak csörgése…

Holt a jövő.
Hangol már a zenekar,
a gyásznak húz majd néma dalt
a szívnek hörgése,
az égnek könnyére…

2011. június 26., vasárnap

Gondolatok

Sok-sok ezer, sok millió elsárgult levél,
Mit tipornak lánctalpak a győzelem nevén.
A néma sikoly, mely rengetett eget-földet,
Mára elhalt, semmivé lett… köd csupán.
Mint a megáradt folyó, minek partján dúl a sár,
S a gyermek könnye, mi értetlenül sirat egy anyát
A hontalan hegyeken túl kereshet új Hazát…



Siratja-e a száguldó szél a tőből csavart fákat…
Siratja-e a folyó a gátat, mikor zúdulva árad…
Siratja-e a tomboló láng a hamuvá lett házat…
Siratja-e a vihar a termést, mire bömbölve támad…
S, vajh siratja-e a Haza, mikor elhagyja fia, s lánya?



Az utcán sötét árnyak,
Szívükben nagy a bánat,
Nyártól pír bőrükön
Hervadt dér szárad.

Az elmékben sötétség,
A lelkekben komor kétség,
S a megfáradt szemekben
Fakó, rongyos reménység…

Egy gyermek arcát látom:
Oly ártatlan, s értetlen.
Könnyei, mint a megáradt patak…
Csak sír, sír szüntelen.

Míg a falakról leolvad a fény,
Mi elmossa a bús árnyakat,
S nyomában nem marad más,
Csak hamvadó kárhozat.


Ó! Te hálátlan szerető,
Mint mulatsz, s táncolsz,
Míg szívem ezer darabra téped szét…

Mikor kedved leled,
Hát vérem veszed,
S hátamon táncoltatsz ostort…

Máskor gyengéd öledre vonsz,
S boldog dalt dúdolsz,
Míg lankáid nektárja
Cseppentve lelkemre ront…

Majd kivetsz magadból,
S egy könnyet sem ejtesz
Csak kacagsz, kacagsz
Te hűtelen szerelmes…

2011. június 24., péntek

Esőcseppek


Felhőpadon ülve
lábukat lógatják,
majd kacagva el-
rugaszkodnak,
egymás kezét fogva
csak zuhannak, zuhannak,
míg végül talpra esnek,
s testüket boldogan adják
az Anyaföldnek…
Élet-zöldbe öltöztetik
a szomjazó réteket.

2011. június 23., csütörtök

Tanka* háromszor

A lélek

Örök bujdosó,
Mi retteg lánctól, vastól,
Mégis szárnyalna,
Ám sír a szárnyaszegett:
Letépték hazug szavak.


A szív

Lüktetése halk,
S minden dobbanás halál,
Míg vérzik búsan,
Könnyezve hű Hazáját,
Mi ég, s porlad a máglyán.


A szem

A lélek-világ
Ezüst tükre csillogó
Könny-gyémántot hullajtó:
Reszkető boldogságban,
A fájdalom dalában.

Tanka: Japán, rövid vers.

2011. június 21., kedd

Ha szelíden arra kér

Lennék csak apró hernyó,
mit óv a selymes gubó,
míg az édes lombok közt
halkan átoson a szél,
s táncra perdülnék vele,
ha szelíden arra kér.

Lennék parányi porszem,
mi büszkén száll a széllel,
míg a dús-zöld lankák közt
este megpihen a fény,
s álmot ígérnék neki,
ha szelíden arra kér.

Lennék áhított béke,
mi némán vár a szívben,
míg a kéklő hegyek közt
háború ont drága vért,
de a völgyre csendet hoznék,
ha szelíden arra kér.

Az utolsó

Homályos víztükör,
miben a napfény
zokogva elmerül,
s opál-zöld szemedben,
mint sárguló lángtenger
fáradtan elterül.

Szívednek mély tava
hallgat kedvetlenül,
s az álmos holdsarló
rád nevet erőtlenül,
míg csonka testében
a szánalom megfeszül.

Nem nő itt már virág
hamvába öltözött a világ,
hol bolyonghatsz egyedül
hű társad a magány,
s a koromszín láthatár.
hol nem száll már a madár.

A szívedben szomjazó rónaság
könnyezve szóra vár,
míg a néma csönd pusztaság
sóhajtva körbe zár,
s elmormolt imádban
megváltó halált vágysz.

2011. június 19., vasárnap

A harangok hiába is sírnak


Őseink hős-vére hiába hullt,
S letekintve reánk gyászba borul
Mind, ki a honért halálba vonult.
Áldozatuk semmivé lett…
A harangok hiába is szóltak,
A harangok hiába is sírtak…

Vezetőink hízelegve szóltak,
Szívünkbe, így hitet, reményt szórtak,
S harsogtuk mi mind: Mienk a holnap!
Mézes szavuk semmivé lett…
A harangok hiába is kongtak,
A harangok hiába is sírtak…

Haragtól zokogva dúl egy nemzet:
– Márpedig ő szolga soha nem lesz!
Így fordul a testvér - testvér ellen,
Míg a Haza égő hamuvá lesz…
S a harangok hiába is zúgnak,
A harangok hiába is sírnak…

2011. június 18., szombat

2011. június 17., péntek

Körtefa


Bár lennék körtefa, mi virágfátylat ölt
a rigófüttyös hajnal hívó szavára.

Bár lennék virága, minek nektár-csókjára
a zsongó-táncos méhek szüntelenül vágynak.

Bár én lennék gyümölcse, mi pajkosan csal
ragyogó mosolyt a nyár-piros orcákra.

S bár lennék apró magja, mit, ha elhajítasz,
szerető földje zokogva magába zárna.

2011. június 16., csütörtök

A szívnek meg kell szakadni

Láttad-e már a gyermek haragját?
Mi oly sötét, hogy elveszik minden
Mihez csak hozzáér.  Örökre.
A falánk birtokló, mi önző, s rideg,
S álnokul tipor el minden hitet.

A szívnek meg kell szakadni,
A szívnek bele kell szakadni…

Láttad-e már a gyermek könnyét?
Mi oly forró, hogy porrá égeti
Az önfeledt örömöt. Mi után
Nincs már játék, se kacagás,
Csak kínzó félelem, és magány.

A szívnek meg kell szakadni,
A szívnek bele kell szakadni…

Láttad-e már a gyermek lelkét?
Mit magára hagyott őse vére,
Hogy ez legyen méltatlan büntetése.
A fojtogató düh némán bosszúért kiált,
Ő, mégis önzetlenül mindent megbocsájt.

A szívnek meg kell szakadni,
A szívnek bele kell szakadni…

Láttad-e már a gyermek szívét?
Mi oly tiszta és nemes,
Hogy nem ismeri a csaló gaztetteket.
S bármily csalárdul véthetsz is ellene,
Ő, mégis odaadóan, örökké szeret.

A szívnek meg kell szakadni,
A szívnek bele kell szakadni...




2011. június 15., szerda

Nő vagyok ?!


   Az önámítás mestere címért nem kell messzire mennem. Tény. Gyakoroltam. Mesterfokozat? Megadva.
Adott egy nem kedvelt hely, és egy kevésbé kedvelt ember. Férfiből van a szerencsétlen. Eddig nincs is baj. Megesett már a történelemben: „rosszkor rossz helyen”. De, hogy egyszerre ott teremjenek, ahol szegény fejem?  Övön aluli. Túlzás. Nem utolsó sorban tapintatlan az élettől.
   Elteltek az évek, jöttek kicsi életek. Kész. Papa, mama, gyerekek, szép. Kintről nézve.
De van, hogy kintről nézve is koszos már az ablak. Nem engedi már be a napfényt. Elnyeli kíméletlenül. Mit tesz ilyenkor az ember? Megpucolja, mondanák a bölcsek. De nem. Illetve de. Csak az nem mindegy, hogy belülről, avagy kívülről teszi csak.
   Újabb évek telnek. Tökéletes család. Fehér abrosz, terített asztal, széles mosoly, keserű szájíz. Eljátsszuk, hogy minden szép és jó. Majdnem. Én eljátszom, hogy minden szép és jó: Ragyogóan tiszta otthon, meleg vacsora az asztalon minden este, megjátszott orgazmus, fal felé fordulás.
 Minden kellék megvan.
 No meg a kérdés. Önmagamtól: – Nő vagyok?  
Igaz szerelem? Az nincs.
 Ő, nagy Ővel, mit sem vesz abból észre, hogy csak ízlésesen berendezett kirakat az élet. Én rendeztem be, eladtam. Megvéve!
    Mondhatnád most. Bolond tyúk. Igazad van, és mégsem. Makacs tyúk. Összetartom, jó lesz. Egyszer. Valakinek. Valahol. Eredmény? Átverem. Őt. Magamat. Mindenkit. Miért? Szerelem? Fenét! Makacsság, büszkeség, dac? Talált süllyedt!
 Persze, felaggatom indokokkal, hogy valójában miért is teszem. Gyerekek, közös vagyon, az együtt töltött hosszú évek… Sorolhatnám.
    És jön a reggeli forró kávé mellé a beismerés. Egyszerűen, mint sokan mások.
Olvastam, hallottam. Léteznek. Tényleg!
– Nem tudok kudarcot vallani!
És bekopog a fordulópont. Mindig jön. Nem késik sose.
 Nem vonatmenetrend. Ki kéri magának!
   Ott áll a terített asztal mellett a nagy Ő. Merőn néz. Nézzük egymást. Elhangzanak azok a bizonyos kérdések, és rájuk a válaszok. Hozzák magukkal. Nem kell nekem retorikai zseninek lennem, hogy válaszoljak rájuk. Ott vannak, készen, becsomagolva, maslival átkötve.
– Miért mindig én vagyok a hibás?
– Nekem nem olyan könnyű, mint neked.
– Ott a munkám.
– Miért nem érted?
– Fáradt vagyok.
– Mi ez? Új ruha?
– Minek? Úgyse megyünk sehová, ahova felvedd.
– Csak a pénzt költöd!
– Én meg gürizzem!
– Neked semmi nem elég jó?
– Honnan kellett volna tudnom?
– Nem értelek, mi bajod.
– Túl sok sorozatot nézel.
Én váltig hajtogatom: – De én nem! De nem! És újra nem…
 Mentegetőzöm. Ugyan minek? Ki tudja? 
   A családi epizód lezárul, a bevett módon. Törik a tányér, kibuggyan a könny, és kicsúszik számon a kérdés:
– Mit akarsz még te tőlem?
És akkor megtörténik a legrosszabb. A nagy Ő néz. Néz, és hallgat.
Vannak kérdések, amikre készen állnak a válaszok, és vannak, amikre csak szeretnénk, hogy kész válaszok legyenek. Amint elhangzik a kérdés, a válasz - mint Charles Bronson pisztolya a Volt egyszer egy vadnyugatban, mikor le kell lőni a rosszabb fiúkat. –, ott legyen!
 De nincs. Sehol. Kerestem a kredencben, ágy alatt, postaládában, valaki már elvitte, én meg ott állok összetörve. Hol a pillanatragasztó? Elfogyott, nincs raktáron. Elhasználtam.
 Mi maradt? A csend, ami közénk ült, feküdt, és nem tágít. – Jó! Maradjon – törődtem bele.
   Új nap, új remények. Megjelenik a nagy Ő előző szerelme. Mit csinál ilyenkor a makacs tyúk? –  Na, azt már nem! – kiált fel.  Felveszi a kesztyűt.  Ő Anyatigris! Az övéből nem esznek, holmi bájosan mosolygó múlt tartozékok. Nem, és nem! Közbelép, sikert arat, aztán hátradől. – Ezt sem hagytam! – gondolja. Fellélegzik.
Ezt csináltam én is. Ki ne tette volna? Mondod most – Én biztosan nem. Pedig de. Hidd el!
   Egyetlen dolog hibádzott csak. A változás nem jött. Nem volt kedve, nem ért rá. Hiába a nyitott ajtó, a kedves, invitáló szavak, a forró kávé és a széles mosoly. A változást ilyen könnyen nem lehet palira venni. Ő nem jön, mert nem és kész!
   Jött más: a remény. Beosont a lábtörlő alatt, kényelembe helyezte magát, maradt. Elfértek a csenddel békében. Egyikük tévét nézett esténként, a másik arctalan nevekkel cseveget a neten. Megegyeztek: Jó a műsor. Könnyed a hangulat. Nincs hibáztatás. A vacsora meleg. A háború is mélyen alszik. Nyugalom van.

    És akkor betoppant, mit betoppant? Robbant. – Sújtólég robbanáskor érezhet hasonlót az ember, mint akkor én –. Barna hajú, 180 centi magas, sármos, humoros, érdekes, okos... Beszélgettünk. A szó szoros értelmében: a neten. Minden érdekelte. Minden érdekelt. Nevettem. Nevettünk. Sokat. Majd hosszú hónapok után elhangzott a félszeg kérdés. –Mikor találkozunk? –  Nem tudom. Még korai – mondtam én.
Mit gondoltam? – Most azonnal és máris elkéstél nyolc évet!
 De eljött a napja. Ott állt előttem, az arctalan névből, hús-vér ember lett. Mosolygott. A térdem remegett, mint egy csitrinek. Beszélgettünk egész nap. Mindenről. Végül maradt éjszakára. Nem gondoltam bele, mi történhet.  Mondván, a hűség a legfontosabb. Mégis jött, aminek jönnie kellett. Tiltakozásnak helye nincs! Tied, vedd el!
 Elvettem. Maga volt a csoda.
   Következő lépés: Válás. Hangos, ajtócsapkodós, viharos. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ilyennek kell lennie és kész.
Felbukkant a volt nagy Ő régi szerelme is. Varázsütésre ott termett. Rabolni jött. Hiába.
– Vidd! Nem kell! – legyintettem. A volt nagy Ő elment. Béke és csend.
   Új szerelem van. SZERELEM! Igazi, ahogy kell. Végre!
Tervek, álmok sorra jönnek. Véghezvisszük. Együtt. Egy irányba megyünk. Nincs áltatás, sem önáltatás. Boldogság, szabadság. Végre! Igazi nagy Ő van most.
 – Költözzünk össze! Hangzik el a varázsszó. Dobozok kerülnek elő. Teherautó platón felhalmozva egy egész élet. Elindulunk, a messzi távolba, az ismeretlenbe. Kit érdekel? Együtt vagyunk. Bárhol jó. Mindenhol jó.
 És elhangzik. Bennem, legbelül. Ujjong: Nő vagyok!
    Boldog hetek, hónapok. Az első karácsony. A gyerekek arcán önfeledt mosoly. Az igazi nagy Ő szárnyal a boldogságtól. Szép otthon. Nyugalom, szeretet, őszinteség, tisztelet, humor.
 Minden kellék meg van.
   Elszalad egy év, aztán még egy, de valami nem jó! Nekem sem. Neki sem. Én nem mondom. Ő nem mondja. Mindketten tudjuk, valamit tenni kell! De mit?
   Lépni! Mondanád most. Igen, de merre? Előre. Mondanád most. Igazad van.
Felkészülök. Idő kell.
   Eltelik egy hónap, még egy, azután még kettő. Nézem, ahogy alszik. Nézi, ahogy alszom. Nem szólunk.
   Napsugaras, őszi reggel. Belevágok. Lesz, ami lesz. Leülök vele szemben, ő a szemembe néz. Én nézem, de a szavak nehezen jönnek. Nagy levegő, aztán még egy, azután még kettő.
Elkezdem. Tőmondatok. Ő feszülten figyel.
Öt perc múlva a szavak már maguktól áradnak, mint a tavasszal megduzzadt folyók. Beszélek. Ő beszél. Beszélgetünk.  
Baj van! Tudjuk. Mondjuk. Mit tegyünk? Megoldjuk.
– Sok a munka –mondja Ő.
– Kevés az idő – mondom én.
– Sok a gond – mondja Ő.
– Megoldjuk – mondom én.
– Kevés a pénz – mondja Ő.
– Megoldjuk – mondom én.
– Ő őrlődik – mondja Ő.
– Én őrlődöm – mondom én.
– Kizársz magadból – mondom én.
– Nem akarlak –mondja Ő.
Majdnem sírok. Majdnem sír.
– Nő vagyok? – kérdem én.
– Micsoda Nő! – mondja Ő.
 Megölel. Megcsókol. Megcsókolom.
– Szeretlek! – mondja Ő.
– Szeretlek! – mondom én.
Egy óra múlva már nevetünk. Neki jó. Nekem jó.
Egyet léptünk. Mondod most. Nagyot léptünk. Mondom én.
   Most itt ülök. Neked írok. Forró kávé. Gondolatok. Fürgén gépelő ujjak.
 Minden kellék megvan.
Ő ide jön. Megölel. Megcsókolom. Megcsókol. Mosolyog. Szemembe néz. Ragyog a szeme. Ragyog a szemem. Boldog. Boldog vagyok. Nő vagyok!
   Őszinteség. Tisztelet. Szeretet. Összhang.
 Minden kellék meg van.