A koldus
Egy nap kézen fogtál barátom,
S, így kiáltottál:
– Vár téged a nagyvilág!
S, akaratom ellen elkezdődött az utazás:
Szemem előtt felsorakoztak
A betonalapon, némán nyugvó,
Hatalmas üvegpaloták,
Mik szabdalták az eget,
Élezett, éhes kés gyanánt.
S, hiába a szorongó csodálkozás,
Megállást nekem egy percre sem adtál,
Így, folytatódott vad rohanásunk tovább.
S, a szénszál-ruhába öltözött lóerők,
Mint megvadult ménes,
Dühödten száguldottak velünk, s
Te kevélyen szorítottad a gyeplőt,
Kordában tartani: ez jelent hatalmat, s erőt!
Tovasuhantunk hát, csillogó palotádba,
Hol várt reánk a sok felcicomázott dáma,
S, mily maszkabál tárult színem elé,
Szemem a harsány társaságba,
Csak úgy sajgott belé!
Felvonult színpadán a drágakő-karnevál,
S aranyfolyamban fürdőzött
A kirakatba rámolt busás gazdagság,
Mi tébolyult mámorában rendezett,
Vadul őrjöngő orgiát.
Hol kézről-kézre járt a szerelem,
S, hízott bankókkal volt bőven megfizetve
Minden emberi érzelem.
Csak álltam ott tompán,
S figyeltem némán, miként ülsz büszkén
Talmi birodalmad csúcsán,
S fájón felzokogó szívem
Nem bírta a látványt tovább.
Szürke kabátomba bújva elinaltam,
S, szántalak barátom, mint a koldust,
Kit lelketlen nyomora hajtja,
Majd keserű torkomból feljajdult az igazság:
– Nem kell nekem a pénzen vett boldogság!
S, hátam mögött hagytam, mi néked a szép világ.
A király
De, mivel a vendéglátás viszonzást vár,
Hívlak hát, barátom:
– Gyere velem, s láss csodát!
Feltárom előtted boldog világom kapuját,
Min belépve az ékes madárdal vígan fogad,
S, dísz-köntösébe öltözik a völgy csendje,
Míg vezeti óvatos lépteidet oda,
Hol a pajkos patak gyémántcseppje
Kacagva hűti le döbbenettől égő torkodat.
S, a fenyvesekből kirontó szarvascsorda
Méltón hajt fejet előtted ámulatodra,
S, az ezernyi színben pompázó pillék kísérnek
Illatozóan buja almafák ölébe,
Melyek csókot ontva hízelegnek néked.
E zsongó élettől elkábul nincstelen lényed,
Mi örömmel megpihenne, de erre időt
Bíz’ nem szánok néked!
Hisz meg kell még másznunk
A felhőkig nyújtózó hegyek ormát,
S még ropnunk kell a széllel is, ujjongó táncát!
Így sürgetlek egyre tovább, s tovább,
Míg nem, ránk vetve magát utunkba áll,
Az életvízzel bőven áldó ezüsteső,
Mi folyton, gyönyörre éhező szeretőm.
S, míg vígan ölelve elnyelnek téged karjai,
Felolvadnak szerelmétől lelked szédült hamvai,
S e rengeteg varázslatot látván
Hangod elcsitul, s önmagad nékem megadván,
Követed a kéklő bércekre vezető lábaim nyomát,
Hol szél faragta márványtrónom tekintélyben áll,
Minek lábánál végtelenbe nyúlik eme igéző táj.
Orcádon könnypatak csorog, s szíved szilajul dobog,
S, elcsukló hangodon elsuttogod:
– Mily tökéletes világ,
Bár lennék itt én, helyetted király!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése