Euterpé*

Lerántod rólam pír-színű hajnalon a takarót,

Kezed kecses legyintéssel oszlatja el az édes álmot,

S duruzsolsz megannyi édes szót fülembe,

Mitől az elme tébolyultan zsong.

Nyugta sosincs…

Amint fuvolád dallama védtelen szívembe hatol,

Lelkemet felcsavarja az édes kéjre szánt szavakra,

Kinek nincs szíve, csak az nem táncol véled,

S nem terít lépteid elé szőnyeget: önmagából.

Engem áldozol hát…

Hallgass, csak egy percre, csak egy pillanatra,

Csenddel jutalmazd azt, ki éneked issza szüntelen,

Adj hát lelkének nyugalmat, édes Euterpé!

Rabláncán lazíts kicsit, hogy szíve megpihenjen.

Örök időre megmaradt már szolgád…

De ne! Ne engedj kilépnem az álmok kapuján!

Hűtlenségem ne büntesd!

Ha kell, eldobom lelkem… vergődő szívem már úgyis Tiéd.

Csak dalolj, dalolj még énnekem!

A rideg hallgatást muzsikád űzze el…

*A költészet és a zene Múzsája az ókori görög mitológiában.