Mikor meghitt magányodban
Leülsz a csendes félhomályban, s
Kizárod a külvilágot kopott ajtód elé,
Mielőtt makulátlan gondolataidat
Bűzös romlottsága megízlelhetné
Mondd, akkor kihez szólsz?
S, miután simogató biztonságérzeted
Gondos figyelemmel megteremtetted, s
Kezedbe ragadod a költészetet, mit
Fektetsz hófehér papír-nyoszolyára,
Midőn magadévá teszed csodálkozására
Mondd, akkor kihez szólsz?
Tán önmagad lelkét óhajtod dédelgetni,
Méz ízű képzelettel korbács helyett, vagy
Gyógyítani vágyod lényed tályogos sebeit a maró s(z)ó helyett
Minő hangzatos szavak karneválja az, mi
Szemléltetheti előtted, hogy a benned megbújó poéta
Még ezer életen át szenvedni, s küzdeni kénytelen
Netán a dalnokoknak szánod poézised, s
Várod tőlük bizakodva, hogy önön magukat félretéve
Téged emeljenek oda, hova ők is sóvárognak: Euterpé kebelére
Kinek fuvolája idéz fel bennük (is) csodás dallamot, s ki
Csókjával kelt vergődő lelkükbe soha nem szűnő édes illatot
S, ha már saját bársonytrónjukat készségesen néked adták,
Szép fejed köré illatos virágból ők fonjanak majd koronát
Vagy egyszerű szavaid a nép fiának szánod, ki
A hajnal nyirkos köpenyében látja a holnapot, s
Kinek elgyötört könnyben úszó tekintete sosem láthatja a Napot
Kitől korának métely rágta világa oroz el minden szépséget, s
Zúdítja szívébe a gyötrelem-mérget, s plántálja a reménytelenséget, mit
Plasztik szagú, talmi csillogással vegyít, így mérve rá a döntő vereséget
S, mégis mindezek ellenére ott rejtőzik elnyomott lényének rejtekében
Egy apró homokszem, mi öröktől fogva várja szomját oltó szavad, mi
Gyöngéd érintéssel emeli lelkét a csillagokba, hisz csak ott lehet szabad
Mondd hát költő kihez is szólsz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése