Sok-sok ezer, sok millió elsárgult levél,
Mit tipornak lánctalpak a győzelem nevén.
A néma sikoly, mely rengetett eget-földet,
Mára elhalt, semmivé lett… köd csupán.
Mint a megáradt folyó, minek partján dúl a sár,
S a gyermek könnye, mi értetlenül sirat egy anyát
A hontalan hegyeken túl kereshet új Hazát…
∞
Siratja-e a száguldó szél a tőből csavart fákat…
Siratja-e a folyó a gátat, mikor zúdulva árad…
Siratja-e a tomboló láng a hamuvá lett házat…
Siratja-e a vihar a termést, mire bömbölve támad…
S, vajh siratja-e a Haza, mikor elhagyja fia, s lánya?
∞
Az utcán sötét árnyak,
Szívükben nagy a bánat,
Nyártól pír bőrükön
Hervadt dér szárad.
Az elmékben sötétség,
A lelkekben komor kétség,
S a megfáradt szemekben
Fakó, rongyos reménység…
Egy gyermek arcát látom:
Oly ártatlan, s értetlen.
Könnyei, mint a megáradt patak…
Csak sír, sír szüntelen.
Míg a falakról leolvad a fény,
Mi elmossa a bús árnyakat,
S nyomában nem marad más,
Csak hamvadó kárhozat.
∞
Ó! Te hálátlan szerető,
Mint mulatsz, s táncolsz,
Míg szívem ezer darabra téped szét…
Mikor kedved leled,
Hát vérem veszed,
S hátamon táncoltatsz ostort…
Máskor gyengéd öledre vonsz,
S boldog dalt dúdolsz,
Míg lankáid nektárja
Cseppentve lelkemre ront…
Majd kivetsz magadból,
S egy könnyet sem ejtesz
Csak kacagsz, kacagsz
Te hűtelen szerelmes…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése