A sötét betonrengeteg káoszában
Megbújt egy árnyékos szobában,
Hol magányosan reménykedve várta,
Találja meg őt a fény az éjszakában.
Én balga gyanútlanul arrafelé jártam,
Ám a kristályszívtől semmit sem vártam,
Mégis derengeni kezdett a félhomályban,
S minden szavamra éledezni kezdett bája.
Érdeklődve figyeltem, s vártam,
Miként ragyog fel egyre a fojtogató árnyban,
S szívemben felébredt némán a hála:
Mint csillog vele életemnek háza.
Kezembe vettem, s megdöbbenve láttam,
Hogy a kristályszív legtitkosabb vágya,
Az én sebzett lelkem dédelgetett álma,
S akkor esküt tettem: többé nem érheti bánat!
Gyengéden tartom most is, oly vigyázva,
Ne vesszen el ismét sugárzó bája,
Hisz oly törékeny az ember boldogsága,
Ha egy kristályszívbe van zárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése