Hiába kergeti a Nap a Holdat,
utol sosem érheti, s
Hiába követi ősz a nyarat,
tüzét sosem értheti.
S, mi csak ülünk teraszunkon,
reszkető kezünk egymásba fon,
ahogy telnek felettünk az évszakok, mi
hajunkra dérvirágot szór.
De hiába is követi az ősz a nyarat, s
kergetőzhet örökké a Nap, s a Hold,
Mert a mi szívünk egymásnak
Még ezer életen át dalol.
S, majd ha teraszunk üresen kong, s
lábnyomunk e Földön végleg elveszik,
Örökké élő lelkünk, még akkor is
egymás ölelésében tovább létezik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése