Mikor a költő
szemed elé tárja
szíve minden fájó titkát,
vagy bőkezűen ad
égbe szökkenő gyönyört,
akkor véled intim paktumot köt
saját megtépett lelkére, mit
ezredek kínja, s búja meggyötört.
Mikor a költő
fekete tintájával
szűz-fehér papírra vési
az ősi dallamot,
kezével benne hagy lelkéből
egy apró darabot,
így egyesül szelíden veled,
míg énekét magadba fogadod.
De, ha óvatlan kezed
eltépi az élet-költeményt,
melyben önmagad vagy
a költő előtt tükör, akkor
a Hold sikoltva meghasad,
majd a Nap végleg kihűl,
s költőd sebzett szívének vér-rubintja
bíbor-színre festi be a végtelen űrt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése