Egy napsütötte délutánon talált rám magamban,
S, mint ha megfáradt volna, úgy ült le sóhajtva.
Rég nem látott vendég, ki hívatlan érkezett,
De ezzel mit sem törődve mellém telepedett.
Nem szóltam hozzá, ő is egyre hallgatott.
Nem kérdezte azt se: Baj, hogy itt vagyok?
Üres és kihűlt lett általa minden, mi körül vett,
Szemében hiába is keresném a részvétet.
Próbálom elűzni, hasztalan.
Nem engedi érezni, a nyarat.
Elvesz mindent, mi örömöt okoz nekem.
Még az sem vidítana, ha most itt lennél velem.
Hallgatag, de csendje mégis harsogva rikolt
– Semmit nem érsz! Szívembe e-képp hatol.
Kapaszkodom egyre, egy szóba, egy hangba.
Talán nem szaladnak el: így vetem papírra.
Itt ül mellettem, egyre csak sóhajtozik.
Körül fogja szívem, de könnyet nem enged ontani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése