Homályos víztükör,
miben a napfény
zokogva elmerül,
s opál-zöld szemedben,
mint sárguló lángtenger
fáradtan elterül.
Szívednek mély tava
hallgat kedvetlenül,
s az álmos holdsarló
rád nevet erőtlenül,
míg csonka testében
a szánalom megfeszül.
Nem nő itt már virág
hamvába öltözött a világ,
hol bolyonghatsz egyedül
hű társad a magány,
s a koromszín láthatár.
hol nem száll már a madár.
A szívedben szomjazó rónaság
könnyezve szóra vár,
míg a néma csönd pusztaság
sóhajtva körbe zár,
s elmormolt imádban
megváltó halált vágysz.
Iszonyatosan jó, az egész vers egy látomás, fogadd legmélyebb elismerésem. Ennél az írásnál érzem a legjobban a szigorúan rendezett forma igényét, ez a komplex kép szinte kiált a dinamikáért - no persze ez csak az én meglátásom.
VálaszTörlésIsmét remélem, hogy nem váltam az alkotói szabadság terhére ~
Köszönöm :)
VálaszTörlésNem váltál, sőt!